1. Szerintem aki 1956-ban behúzta fülét-farkát és nem volt félnivalója, persze, hogy nem ment ki. Aki bátor volt, az ellenállt, aztán vagy itthon maradt és leverték rajta (szó szoros értelmében), vagy meggyilkolták a kommunisták, vagy felmérte a helyzetet és meglépett.

2. Nem tudom elképzelni, hogy bárki közülük örült volna, hogy elhagyja hazáját. Volt, aki egy darab földet tett el emlékbe amit a mai napig a szíve fölött hord. Az, hogy ők jól megéltek kint, az számomra azt jelenti, hogy a magyar tehetséges nemzet, amely a világ bármely táján képes boldogulni. Ennek szerintem örülni kellene. És a kinti magyarok egy része (pl. Németországban) lobbizik a magyarság euro-atlanti integrációja mellett, ha mással nem azzal, hogy megismerteti a magyarság történelmével a külföldet.

3. Persze az is hozzá tartozik a képhez, hogy egy svájcban élő -már kinti állampolgár- magyar ismerősöm, hazajött és lefikázott mindent, hogy itt minden milyen koszos, milyen rendetlenség van és ez borzalom. A kritika egyáltalán nem javító szándékú volt, hanem durván összehasonlító. Mit tehet ilyenkor az ember, nyel egyet. Nekünk ez jutott, azon vagyunk, hogy oylan legyen, mint Svájcban.

4. Ezzel együtt azt mondom, hogy be kellene vezetni, hogy aki be tudja bizonyítani, hogy x felmenője magyar, az kaphasson bármikor olyan státust - melyet egyébként a környező országokban élő magyarságnak is adnék -, amivel szavazhat, szabadon közlekedhet. (a Schengeni Egyezmény aláírása után is)

5. Mindenképpen erősíteni kellene a kapcsolatot a kint élő magyarsággal és tanulva a zsidók példájából, erősíteni az összetartozást, Nem vagyunk olyan sokan, hogy megengedhessük magunknak a széthúzást.