Vilaggazdasag:

Eurovízió

Elszoktunk már a nagyívű elképzelésektől az EU-val kapcsolatban. Az elmúlt néhány évben az integráció életét a realizmus, rövid távú tervezés, óvatosság, kivárás kulcsszavakkal lehetett leírni. (A pszichológiában ezt kudarckerülő magatartásnak nevezik.) Ezzel szemben éppen a jó értelemben vett vízió, az ideák, a hosszú távú előretekintés, a bátor kezdeményezés hiányzott szinte minden területen, vagyis az, amit a pszichológusok sikerkereső attitűdként aposztrofálnak.

Rengetegen leírták már, hogy a Kohl--Mitterrand--Delors trió távozásával a percemberkék dáridója jött el az unióban. És akkor egyszerre csak megjelenik Joschka Fischer, és egyértelművé teszi, hogy ő nem akar percemberke lenni. A német külügyminiszter újra ki merte mondani azt, ami valaha az integráció egyik fő hajtóereje, sikereinek egyik fő magyarázója volt: a föderalizmus a cél. Tovább kell mélyíteni az integrációt, saját alkotmányt, kormányt, valódi törvényhozásként működő kétkamarás parlamentet kell adni az EU-nak, s ha vannak olyan államok, amelyek nem kívánnak részt venni az együttműködés valamelyik új területén, ne akadályozhassák meg ellenállásukkal azokat, akik előre szeretnének lépni.

Micsoda szörnyűség, új szuperállam Európa néven -- sápítoztak rögtön az eurószkepszisben már évtizedek óta stabilan őrzött világrekordjukat a Blair-kormány hatalomra jutása óta újfent megdöntő brit konzervatívok. Pedig a föderálisnak nevezett tervek valójában inkább a konföderációhoz hasonlítanak: csak azokat az ügyeket vinnék uniós szintre, amiket "feltétlenül szükséges" -- mondta Fischer. Ezek körét a belső és a külső védelem megteremtésében és a monetáris ügyekben -- tehát meglehetősen szűken -- jelölte meg.

Magyarország szemszögéből legalább három fontos mozzanat emelhető ki a Fischer-féle javaslatból, illetve az azokra adott reakciókból. Egyrészt a jelek szerint senki nem akarja, hogy annak elemeiről az intézményi reformról most folyó kormányközi konferencia keretei közt kezdjenek vitázni. Ez jó hír, mert nem veszélyezteti a konferencia év végi lezárását, illetve ezen keresztül azt, hogy az EU 2003 januárjától készen álljon az első új tagok felvételére (bár szinte kizárt, hogy már akkor meg is teszi azt).

Másrészt üdítő megállapítani, hogy Magyarországnak föderalista külügyminisztere van -- bár lehet, hogy Martonyi János tiltakozni fog ezen jelző ellen. Tény viszont, hogy szóvivője útján közölte: "személyes véleménye és Európa jövőjével kapcsolatos gondolkodásmódja számos kérdésben azonos vagy igen közel áll a német diplomácia vezetője által kifejtett gondolatokhoz". Sokat nyerne az EU egy olyan Magyarország felvételével, amely előmozdítója, nem pedig kerékkötője az integráció mélyítésének.

A harmadik fontos mozzanat, hogy Fischer határozottan kijelentette: nem exkluzív jellegű "élcsapatban" gondolkodik, hanem olyanban, amely elvileg bármely tag előtt nyitott. Reméljük, ez tényleg így lesz. Máskülönben könnyen beigazolódhat az, amitől a magyar diplomácia már évek óta tart. Vagyis az, hogy a most élcsapat néven felbukkanó, eddig flexibilitásnak nevezett, még korábban a többsebességű Európa néven szereplő -- de mindig ugyanazt a gondolatot takaró -- elképzelés valójában a másodosztályú tagság rémét jelenti a csatlakozásra várók számára.

Egy befogadó jellegű élcsapathoz viszont egykor hazánk is csatlakozhat. Magyarország, mint az integrációs folyamat egyik előremozdítója? A finnekről is kevesen gondolták volna tíz évvel ezelőtt ugyanezt. Vízióra vízióval illik felelni.

Urkuti György - Vilaggazdasag