Bele lehet őrülni.

 

A valódi cél nincs meg régóta.

 

A mesterséges nemzetközi nyelvek konstruálása egy újkori, elsősorban a XIX. század második feléhez és a XX sz. elejéhez kötödő „betegség”. Az volt az elmélet, hogy a háborúk oka a sok nyelv, ez persze baromság.

A mesterséges nyelvek legsikeresebb kora a két világháború közti időszak volt Európában. Ebben az időszakban – miután addigra az erősen germán alapú volapük népszerűsége drasztikusan csökkent – az eszperantónak 3 millió körüli aktív beszélője volt, de az occidentalnak is 2 millió körüli beszélője volt, míg az idónak pedig több százezer.

Az eszperantó a 30-as években volt a csúcson. Ezt a politika is támogatta. Alapvetően balos-progresszív kötődése volt. De pár kivtellel: a kezdeti támogatás után a szovjet rendszer tiltotta egészen a 60-es évekig, az olasz fasiszták viszont támogatták.

Mo-on persze ez is fordítva lett. Mo-on az eszparantizmusnak lett baloldali és jobboldali szárnya is, ez nem vicc. A jobboldali eszperantisták pl. a trianoni béke igazságtalanságáról írtak anyagokat eszperantóul.

Az eszoerantó feltalálója többes anyanyelvű volt, apai ágon belarusz volt, anyai ágon zsidó. Anyanyelvi szinten beszélt oroszul, belaruszul, jiddisül. Bár identitásban zsidónak tekintette magát, imádta apja kultúráját. Ennek erős nyoma van az eszperantón is: tulajdonképpen az eszperantó hangrendszere a belarusz másolása, ami azért vicces dolog.

Zamenhof rendes kis utópista volt, semmi rosszat nem tett egyébként. De volt egy apró hibája: semmit se értett a nyelvészethez. Ami azért nem előnyös nemzetközi nyelv kitalálásához.

Így aztán tele van a nyelv nyílt marhaságokkal, belső ellentmondással, s teljesen elszállt agyszüleményekkel. Ezekről hosszasan mesálhetnék. Eyetlen példa: agglutináló morfológia, ami mondjuk magyar szemszögből oké - a magyar is agglutináló -, de ez Európában belül abszolút idegen, csak a magyar, a baszk. a török, a finn, s pár kisebb nyelv ilyen felépítésű. Szóval lett egy hatalmas képzőrendszer, de még ezt se tartja be a nyelv következetesen.

Zamenhof imádta a klasszikus nyelvet, beszélt latinul, héberül, ógörögül. Ennek nyoma: az eszperantóban 18 igeidő van, s ez nem vicc - persze még a legelvadultabb eszperantisták sem használnak 6-nál többet, amikor nincsenek kábítószer hatása alatt. Plusz a latinnal vetekedő igenév-rendszer. 

Hála Istennek, ma már az eszperantó nyelv tetszhalott állapotban van, s néha kel fel csak a sírjából ijesztgetni a gyanútlanul a temető környékén tébláboló óvatlan járókelőket.

 

Ami megmaradt az eszperantóból, az a Mozgalom, így nagy betűvel. Ez egy laza klubhálózat. Zamenhof eredeti célja (a világbéke, s mint ennek eszköze, egy nemzetközi nyelv) ma már a gyakorlatban nem is igen szerepel az eszperantó klubmozgalom programjában, legfeljebb díszként van ott a sok egyéb pont között.

 

A legfanatikusabb eszperantistákat kivéve, ma már minden eszperantista tudja: a nyelv csúfosan megbukott. Valójában a mozgalmon kívüli egyébként is minimális használata ma már a nullához közelít.

 

A nemzetközi nyelv, mint cél már évek óta nem szempont. Az eszperantista klubok fő tevékenysége társasjátékok lebonyolítása, s a grafomán eszperantisták eszperantó nyelvű verseinek, novelláinak felolvasása, megtapsolása. Szintén népszerű a közös természetjárás. Emellett az eszperantista világmozgalom ma már legfontosabb tevékenysége a Pasporta Servo (Útlevélszolgálat), melynek keretein belül az egyik ország eszperantistái ellátogatnak a másik ország eszperantistáihoz, egymásnak ingyen szállást, s sok esetben ingyen ellátást biztosítva turistáskodásuk ideje alatt.

 

Minden egyébben, pont olyan az egész, mint egy rajongói klub: himnusz, zászló, saját ünnep (Zamenhof születésnapja). Összejönnek az eszperantisták: tisztelegnek a zöld zászló előtt, majd könnyeikkel küzdve közösen eléneklik az eszperantó himnuszt, azután pedig sakkoznak, ételrecepteket cserélnek, beszélgetnek. Fanatikusok – mint mindenhol – itt is előfordulnak, de ma már ez nem jellemző vonása a mozgalomnak.