Ó, hát én imádom, ha megdícsérnek. :)

Bármit, amit csinálok, vagy amilyen vagyok. 

A külsőmmel kapcsolatban már nem igazán, és akkor sem, mikor még szép és fiatal voltam. 

Vagy inkább azt mondanám (a régi szép fiatal lány), hogy amikor meg lett dicsérve valami a külsömön, annak a hatása kb. 2 perc volt.

Szép a cicid, a szád, a feneked... ez a libuskorban elég, és akkor jó is, ha jön, megtudod, hogy mi az ami tetszik, amit aztán még inkább kiemel 

az ember (nemcsak cicit). 

Nem érzem, hogy az egóm nőne számottevően, ha manapság kapok dicséretet (és innentől nem a külsőre kapottról beszélek).

Ha "képként" kéne elképzelném a dicséretet, akkor inkább azt látnám, hogy én vagyok a cica, megsimogat és kedves szavakkal illet a férfi,

és erre én nem felugrok a legmagasabb szekrényre és onnan nézek a hatalmas egómmal lefelé rá, hogy bezzeg milyen szépjóokostökéletes vagyok,

el sem érsz már ezután, hanem belebújok még jobban a kezébe és dorombolok hangosan, simogasson még és mondjon szépeket, mert dejóaznekem. 

Viszont ha nem kapok dicséretet sosem, mert ilyen ridegtartásban akar valaki tartani, egom lent tartása végett, na, onnan én lelépek, de gyorsan. 

Viszont nagyon fontos, hogy amit dicsérnek rajtambennem, az valóságos és hihető legyen.

Ha azt dicsérik, ami egyértelmű, hogy nem dicsérhető, azt nem kérem, nem is akarom, sántít és felesleges. :)