A ma délelőttöt a Nyugdíjas klubbal a Földalatti Múzeumban töltöttük, és ez nem volt elvesztegetett idő! Kissé korán érkeztünk, ezért aztán rászántam magam egy húszperces, kellemes sétára a környéken. Bőven volt mit nézni, tetszettek például a lámpák, alighanem az egykori gázlámpák mintájára készítették őket, és szépek lettek! A Litván Nagykövetség kovácsoltvas kapuja is megérdemelt egy alapos nézelődést. Kissé továbbmenve egy Sztéhló Gábor szobrot fedeztem fel, szerintem nem túl jó, ennél szebbet érdemelt volna. Vigasztalódtam az Evangélikus Múzeum falán lévő, tőle származó idézettel. 

Aztán elérkezett a nyitás időpontja, és több harmincan megostromoltuk a múzeumot! Kértünk és kaptunk vezetőt, éspedig egy kedves nő személyében, aki jól érezhetően szerette, amiről beszélt, és a tudását szívesen megosztotta velünk.

Igyekszem csak röviden ismertetni az adatokat, bárki utánanézhet, akit érdekel. Inkább a szubjektív benyomásaimat írom le, legalábbis remélem, sikerül.

A földalatti a millenniumi ünnepségekre készült, mert a kiállítás sok embert vonzott, és valahogy meg kellett oldani a közlekedést. Méghozzá gyorsan, és ez teljes mértékben sikerült! Ami az építést illeti, a fúrópajzs akkoriban még nem volt kitalálva, ezért aztán ástak egy hosszú árkot, kiöntötték betonnal, és visszatemették a kitermelt földet. Mindezt ásóval-kapával, csákánnyal-lapáttal tették, Az ott dolgozó munkásokat elég jól megfizették.
Balázs Mór vetette fel, hogy a föld alatt közlekedjenek, és miután nem volt más, elfogadható javaslat, ezt valósították meg, és Balázs Mórt nemességgel jutalmazták érte, meg is érdemelte! Sajnos, nem sokáig élvezhette. Nem túl meglepő módon az állomások burkolására Zsolnay-kerámiát használtak, és ha nem is mindegyik, de a legtöbb alkatrészt, gépet, tervet magyar gyárak készítették, és magyarok is tervezték. Nos, ennyi lett volna a lexikon, most jönnek a szubjektumok, Beszállhattunk az egykori kocsiba, sajnos, ezekből nem sok maradt, a háborúban elpusztultak, Amit a legjobban sajnálok, az a 20 számú kocsi volt, ezen szállították az államfőket, no meg a nagyrangú utasokat. A következő kocsi már mindegyikünk számára ismerős volt, utaztunk rajta, nem is egyszer. Itt viszont a plakátokra figyeltem fel, ezek is érdekesek voltak, az egyiken például a szovjet űrkutatási kiállítást reklámozták, a többiek nagy részén kapaszkodásra buzdítottak, illetve mindenkit óva intettek attól, hogy menet közben fel-le ugráljon. A tujázás addigra már kiment a divatból, szerencsére.

A továbbiakban a kiállított plakátokat szemlélgettem, érdemes volt! Például egy olyan mezőgazdasági kiállításra invitáltak, aminek a védnöke Rudolf főherczeg volt. Sajnos, lekéstem róla, lévén hogy az 1895-ben volt. Pedig 1 forintért vásárolhattam volna sorsjegyet, amivel akár százezret is nyerhettem volna, ezen összegért pedig akár két kisebb bérházat is vehettem volna. Volna. A vitrinekben is olyan tárgyak voltak kiállítva, amiket mindannyian ismertünk, jegylyukasztó, kalauztáska, ellenőrök által használt karszalag, bérlethez való tokok, jegyek, mi több, bérletszelvények is.

Aztán felfedeztem egy fényképfalat, jó néhány kedves ismerőssel. A feliratot még nem láttam rajta, csak arra figyeltem fel, hogy milyen érdekes, karakteres arcok. Széchenyi Istvánhoz persze nem kellett felirat, de a fia, Széchenyi Ödön, a „tűzpasa” sem volt akárki, Ide nem a tűzoltóság megalapítása, hanem a dunai közlekedés fejlesztése miatt került, Baross Gábort sem kellet indokolni, és Balázs Mór is méltó helyen volt itt.

Egy órán át hallgattunk-nézegettünk, ez idő alatt azért még volt néhány látogató, nekik is tetszett, amit láttak, Hát még nekünk!