Kedves Tibor,
kulturális menedzsmentből van "odaát" mit tanulni! Többek között szemléletet, meg technikákat is arra nézvést, hogy hogyan eleht egy művészeti együttest vagy kulturális projektet "társadalmasítani", ami a támogatásnak és a támogatottságnak alapvető feltétele. Én itten nagyon nehezen tudom meggyőzni az amatőr vagy profi előadóművészeket, hogy attól, hogy ő valamit kitalál, senkinek sem szökik könny a szemébe. Ha érdekeltté tudja tenni a helyi közösségeket és ezen keresztül a businesst, akárhogyan, akkor megvalósíthatja. Ha nem, akkor bizony kisnyúl. A művész ebből az egészből azt veszi csak észre, hogy valaki bele akar dunálni a munkájába (ez is igaz), de nem fogja föl, hogy ha *jól* választ, vagy ügyesen tárja elő az elképzeléseit, akkor rengeteg segítséget kaphat a civilektől...
A kint élő magyarokkal ha véletlenszerűen találkoztunk (pl. eljöttek egy magyar együttes hangversenyére), a legjobb emlékeim vannak. Kedvesek, nyitottak, barátságosak. Viszont a testületeikkel *rendkívül rossz* tapasztalataim voltak. Tökidegen, nulla magyar kapcsolatokkal rendelkező közösségek (templom, egyetem, iskolák) százszor nyitottabbak és barátságosabbak voltak, mint a magyarok (Chicago). Tiszta beszéd lett volna, ha az elején megmondják, hogy nem, köszönjük, nem érdekel minket X kórus. Indokolni sem kellett volna. De hosszú hónapok egyeztető levelezése után (velük egyedül többet vesződtem, mint az összes többi helyszínnel együttvéve), *két nappal* a helyszínre érkezés előtt lemondani a koncertet, amire a lányaim a legislegjobban készültek, nos, ez nagyon fájdalmas volt. Arról nem beszélve, hogy programokat, miegyebet fixáltunk *velük*, és ehhez volt igazítva a repülőjegy is - hát, ez olyan "élmény" volt, amit senkinek se kívánok. Valaki valakijének a valakije *egy nap alatt* rántott elő a kalapból egy metodista közösséget, és a világ legszebb és legfelemelőbb ökumenikus koncertjének élményét oszthattuk meg velük. Két éve volt, *ma is emlegetik*, a Nagy Víz mindkét oldalán. Csodálatos élmény volt. Mikor idén megkerestem őket, hogy érdeklődnének-e egy hangverseny iránt, olyan tumultus volt a templomban (800 fő!), hogy alig lehetett lépni! Lehet, hogy rossz passzt fogtunk ki. Lehet, hogy a magyar közösséget *minden arrajáró* megkeresi-megtalálja és vegzálja, és elegük van az óhaza akármilyen küldötteiből. Lehet. Meg is tudnám érteni. De akkor miért nem mondták meg időben és kerek perec? Az is lehet, hogy más magyar közösségek másmilyenek. Tudom, hogy Kanadában például fantasztikus magyar szellemi-művészeti pezsgés van, és örülnek az óhazai produkcióknak.
Biztos van ilyen az USÁ-ban is, csak minket rossz helyre, rosszkor fújt a bőjti szél...
Ugyanakkor a *szervezeten kívüli*, egyéni magyarok tényleg nagyon nyitottak és kedvesek voltak, jókat dumáltunk velük, miegyéb.
aagnus