Kedves M. Gábor, Haliho, Nan és többiek!

Mivelhogy figyelmet szántok még az általam legutóbb mondottakra, és kérdést is kaptam a témában, annyit tudok mondani, hogy amennyiben a katolikus szónak az alapértelmét - azt, hogy "egyetemes", tehát nem a katolikus egyház által lefoglalt vallásfelekezeti hova soroló értelmét - vesszük, akkor igen, hiszen Isten az evangéliumnak egyetemesen, az egész világon való hirdetését parancsolta meg mindenkori tanítványainak.
Református annyiban, amennyiben nem a református egyház által lefoglalt vallásfelekezeti hova soroló értelmét értjük ez alatt, hanem az Isten mindenkori egyházának állandó reformálás alá helyezettségét értjük.
Evangélikus annyiban, amennyiben nem az evangélikus egyház által lefoglalt vallásfelekezeti hova soroló értelmét értjük ez alatt, hanem azt, hogy elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden népnek. Tehát evangélium-hirdető tanítványsági alapon.
Adventista abban az értelemben, amely azt kell kifejezze, hogy várjuk Jézus Krisztus második, ezúttal dicsőséges megjelenését, mint királyoknak Királya, és uraknak Ura, amely megjelenést minden szem meg fogja látni. Ennek a megjelenésnek határozott előjeleit felsorolta Jézus, és János apostolnak további, minden félreértéstől mentesen lekövethető kijelentéseket tett erre vonatkozóan. "de ti, atyámfiai, nem vagytok tudatlanságban, hogy váratlanul érjen titeket az a nap." És így tovább, és így tovább.

Kifejezem mégegyszer, hogy különleges, látványos és nyilvánvaló előszele Jézus második eljövetelének az, hogy ma, minden eddiginél erőteljesebb, egyetemesebb és végletesebb a különféle vallási eszmék küzdelme., Már-már kétségbeejtő, erőszakos, furfangos, biz. szegmensében leplezett, biz. szegmensében pedig éppenséggel nyílt kártyákkal, de mindenképpen vérfagyasztóan elszánt háború ez, olyan, amiben Isten Lelke nem osztozhat. Nem is hoz megnyugtató jövőt, ezért kell Istennek látványosan és végleges érvénnyel beavatkozni a földi történelemben, ezért jön el mint Szabadító, és még egy: mint Bíró.

A Biblia szerint az emberiség történelme kezdetén az igaz istenimádatot gyorsan támadta meg a bálványimádás, mégpedig mint intézményesített, amit a Biblia Kaintól, majd leszármazottaitól, a kainitáktól eredeztet. Megjelent az áldozat eltorzításának eszméje, többnejűség, hívők-hitetlenek összeházasodása (I.Mózes 5), és innentől már a társadalmi élet minden területét átjárta a bűn és hamisság. Az özönvízzel megítélt emberiség sarjadéka ismét lesüllyedt, világosan látható már a bábeli torony építésekor, amit Isten akkor az állam és egyház intézményei felállításával fékezett, utóbbit főként a bűn gyógyításáért és a megváltási terv majdani teljesedése hirdetésére hozta létre. (S a nyelvek összezavarását is a bűn fékezésére iktatta be - megjegyzem: csupa kegyelem)

Az eszmei tagozódásokat megalapozták a gombamód szaporodó és osztódó vallások. Ezért Ábrahám és leszármazottai (a zsidók) megbízást kaptak az igaz istentisztelet hirdetésére, mert Isten kegyelmet kívánt gyakorolni a tőle elrugaszkodott emberekkel. Csakhogy a vallások (egyiptomi, iráni-perzsa, babilóniai stb.) bálványai, jelképei fennmaradtak és táplálták a belőlük kinövő vallási rendszereket. Nagyon röviden és leegyszerűsítve, elnagyolva: a hinduizmust (i.e. II. évezred körül) és származékait (dzsainizmus, buddhizmus, i.e. VI. sz.), létrejött a kínaiak tekintély- és családtisztelő vallása (konfuciánizmus), gyakorlati erényességre törekvő bölcseleti vallása (taoizmus), a perzsa Zarathusztra-vallás (mindezek szintén az i.e. VI. századtól). A zsidóságból megszülető kereszténységet vagy krisztianizmust a közelkelet, kelet vallásainak vegyüléke, a gnoszticizmus halványította-gyengítette, a hatalmi kereszténység pedig a IV századtól kifejlődő szinkretizmus által éppenséggel elnyomta és üldözőbe vette.

De a bibliai kereszténység vörös fonalálként húzódott végig az európai történelemben a waldensek, katarok, lollardok, husziták - mint legnagyobb előreformációs mozgalmak - történetében, folytatódott a XVI. századi nagy reformációval, majd az utóreformációs mozgalmakkal (baptisták, mennoniták, metodisták, herrenhutterek, milleristák, adventisták) napjainkig/-ban is/. (Ezeknek is csak az Isteni igéhez hűséges, csűrés-csavarás-mentes magva /ha úgy tetszik: maradéka/.

A kereszténységre nézve máig igazság, hogy az egyházat szüntelen reformálni kell, mert történelmi torzulásai megszámlálhatatlanok. A VII. században létrejött iszlám - hinduizmus küzdelméből a szikh vallás jött létre, a kereszténységgel folytatott rivalizálását a jelen politikai meggondolásból erőltetett ökumenizmus igyekszik símítani. Az ökumenizmus korunk legnagyobb valláspolitikai kezdeményezése, amivel nem egyszerűen a keresztény felekezeteket kívánják egyesíteni, hanem minden, mégoly ellentétes vallásokat is (oikumené: "egész lakott föld"). Ez a törekvés távolról sem csak eszmei szinten zajlik, hanem az utóbbi egy-két évtizedben a római katolikus egyház kiterjedt diplomáciai tevékenységével is.

Görög bölcseleti irányzatai, azok párharcai az i.e. V-IV századtól kezdve, lásd pl. platonizmus-arisztotelianizmus, s a későbbi, középkori, pl. tomista-scotista, v. akár az újkori francia racionalizmus (pl. kartezianizmus, angol empirizmus - Bacontól Hume-ig -) az eszmei ellentéteket csak növelte, duzzasztotta. Kant kísérletet tett a szintézisre, de nem sikeredett. Kijelölte az ész határait, ezzel megteremtve az irracionalizmus feltételeit (nietzschei vitalizmus, bergsonizmus stb.), az egzisztencia filozófiák ködös vagdalkozásait (Sartre, Jaspers, Heidegger), a történelmi erőszakot hirdető és megvalósító eszméket (marxizmus-leninizmus, bolsevizmus, anarchizmus, maoizmus). Úgyhogy Heidegger posztumusz megjelent nyilatkozatának címe ez kellett legyen:"Már csak egy Isten menthet meg minket".

Tehát nem történelmi egyházak, nem ökumenizmus, nem valláspolitika, nem politizáló vallás, nem emberi és nem ördögi hatalom, hanem az Isten.
Gondolkozzunk el: Isten hogyan valósítja ezt meg, milyen eszközökkel dolgozik, elvtelenül szeret-e Isten bennünket, avagy: Isten erőszakkal ment-e meg, vagy erőszakos evangelizálást jóváhagy-e. Mert most erőteljes a menetelés efelé. Csak nézzünk szét szemellenző és bevett szemléletektől menten.

Fontos azt szem előtt tartani, hogy a vallásokat a magam - és szerintem minden korrektül eljárni akaró keresztény - részéről azért muszáj megnevesíteni amikor egy-egy eszmével szembenézünk, mivel kialakult, hogy bizonyos eszméket vallók, hirdetők egy-egy felekezetbe tömörültek, és ha a felekezet (egyház) nevét kimondjuk, nem kell sokat erőlködnünk, hogy visszakövetkeztessünk azokra az eszmékre, amelyeket képviselnek.
Azt akarom kinyögni, hogy valahogyan kényszerül az ember kifejezni magát, ez eltalálja az eszméket, az eszmét hordozó egyház/felekezet nevét, és már megsértve is érzi magát az abba a tömörülésbe tartozó, v. azzal szimpatizáló egyén.
Nincs tehát a magam részéről szó arról, hogy "kiszúrom magamnak" ezt vagy azt a vallást, hogy csépeljem, mégis az a helyzet áll elő, hogy szembenálló "felek" leszünk, amennyiben nem egyezem vele (nyilván így képviselőivel).
Ezt el kívántam mondani. (különösen Nan-nak szántam ezt a nyögdécselést, bár azt hiszem, ő már ki sem nyitja ezt a topicot.

Üdvözlettel: Mont-Blanc

u.i.: Ne felejtsük el Istennek azt a mondását, hogy: "Izráel! Ha számod annyi lenne is, mint a tenger fövenye, csak a maradék tartaik meg!"
Ezt nem azért mondta Isten, mert keveseket akarna üdvözíteni, hisz az egész világ minden bűnének eltörlését fedezi Krisztus áldozata, hanem azért, mert Isten nem elvtelenül bocsát meg és nem elvtelenül üdvözít. Az ígéreteket mindenkor mindenki számára feltételekhez szabta. Azokhoz a feltételekhez, amelyek zálogai annak, hogy a mennyei udvarokba nem viszünk be Isten előtt meg nem állható jellemet, indulatot és gyakorlatot. Olyan jellemet kell fejlesztenünk, amilyen jellemet Krisztus bemutatott nekünk földi tartózkodása idején - azért lett Emberfia. Kicsoda üdvözülhet tehát? Embereknél ez lehetetlen, de Istennel minden lehetséges.