Az a helyzet, kedves Mumu, hogy a városokat mindig az embereken keresztül ismertem meg, és vagyok annyira érzelmi lény, hogy ez rá is nyomja a bélyegét a meglátogatott vidékekre. De azt hiszem, ez nem egyedülálló. (Annál is inkább, mert az utazásaim zömét én viszont egyedül bonyolítottam, nem volt rokon, ismerős is ritkán... Vagy pedig egy magyar csapat tagjaként, ami ugyanaz, csak megnegyvenszerezve).
Tulajdonképpen "átlagos amerikaival" alig-alig találkoztam, mert jobbára olyan emberekkel találkoztam, akikkel vagy azonos volt a szakmánk (kulturális menedzsment), vagy a hobbink (zene). Bár majdnem mindig családoknál laktam, ez azért eléggé behatárolta a dolgokat, mert legalább egy családtag által "fertőzött volt" az egész família. Mindazonáltal olyan is történt, hogy boldog nagymama ragyogó szemekkel újságolta, hallván, hogy magyar vagyok, hogy neki is van ám ismerőse Európában!
Ami az emberekkel kapcsolatban először nagyon megviselt az az, hogy amíg ottvagy, velük, szem előtt, akkor végtelenül kedvesek, szolgálatkészek, figyelmesek, "we'll keep in touch" de ha elmentél - nos, akkor semmi.
Az első, öthetes tanulmányutam után írtam vagy negyven köszönő meg keep-in-touch levelet, és egyetlen egyre sem érkezett semmiféle reflexió... Pár év elteltével - mikor valamire szükségük volt - akkor persze megtaláltak, meg minden. Ezt nehéz volt feldolgozni. Most már óvatosan bánok a "barát" fogalmával. Ők legfeljebb ismerősök. Sok év és számos látogatás, 100 ismeretség után él 2 vagy 3 kapcsolat.
Talán nincs idejük ezeket a nexusokat ápolgatni, vagy azt mondják, ha kell, majd írnak, ami viszont implikálja a "ha kell, majd írsz"-ot is. Példátaln vendégszerető nyitottságukra jellemző, hogy sok év után, ha az ember "arra jár", akkor szívesen fogadják.
Ami még nagyon érdekes volt, az a különféle egyházakhoz való kötődés. Miután óriási a belső mozgás, teljesen bevett szokás, hogyha új lakóhelyre költöznek, első útjuk a templomi közösséghez vezet: baptisták, metodisták, mormonok, anglikánok, minden féle fajta nagy számban elérhető. Ezek a templomi kongregációk pedig szíves örömest felkarolják a betelepülőt, hallottam nem egy olyanról, hogy munkaszerzésben segédkeztek például. Támogatják, segítik az újakat, hogy ne legyen annyira egyedül. Sokkal könnyebb így egy-egy adott közösségbe a beilleszkedés. A vasárnapok pedig, minden betelepülő magányosnak a legrosszabb része a hétnek, gond nélkül eltölthető a templomban, anélkül, hogy direkt "vallási propaganda" folyna. Ismeretségek szövődnek, kapcsolatok alakulnak - és senki sem felejti el, különösen a nagyvárosokban, hogy "mindenki gyüttment volt egyszer". Ez nekem kifejezetten imponált.
A hispánok, ázsiaiak és az afroamerikaiak körében nem tudom, mi a helyzet, de talán nem lehet nagyon más.
Egy "igazi kisvárosi" július 4-ről, meg a "mallozásról" majd legközelebb, de szívesen olvasnék megerősítő vagy ellenvéleményt.

Üdv
aagnus