A szombat délelőtt érdekesen telt. Megtudtam, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából az Országos Széchenyi Könyvtárban több rendezvény van, ezek közül legalább kettő nagyon érdekelt. Belépve egy kedves fiatal nő fogadott, megkérdezte, beteszem-e a kabátom a ruhatárba, és hogy melyik rendezvényre jöttem. Aztán elkísért mindkét helyre. Az előadás kezdése előtt megnéztem néhány, mindkét tárgyhoz illő kiállított könyvet, ezek közül számomra Erkel kottája volt a legérdekesebb, ebben a Himnusz szerepelt, az egyiken a pályázatra benyújtott, a másikon a kórusfeldolgozás.

Az első előadás a Váradi Biblia különböző variánsai címmel csábított. Az előadó Perger Péter volt, a régi Nyomtatványok Tára egyik munkatársa. Azon bibliák egyikét, amiről beszélt, meg is lehetett nézni, persze üveg alatt, tárlóban. Nos, a Váradi Biblia úgy elvileg Váradon készült, de az ügy nem ilyen egyszerű, mert több helyen is nyomták, és több változatban. A szöveg érthető okokból többé-kevésbé egyforma, de a nyomdahibákat kijavították, kissé változott a helyesírás, no meg, ha akadt valami új felfedezés a hittudományban és a fordításban, akkor ez változott. No de nagyjából-egészéből ez a szépséges Károli Gáspár fordítás. Az egyikhez még a Heidelbergi kátét, illetve néhány zsoltárt is csatolták. Az első kiadást a „bibliás őrálló fejedelem”, I. Rákóczi György fizette.  Ne holmi zsebkönyvre gondoljunk, szép nagy kötet,eleinte nem is híveknek, hanem a lelkipásztoroknak szánták, állványra téve olvasták, és általában a templomban volt a helye. Sokan adtak pénzt a könyv kinyomtatására, ezek egyike kikötötte, hogy a kiadott könyvek egy része szép nagy betűkkel legyen nyomtatva, hogy idősebb emberk is könnyen el tudják olvasni. Praktikus ember volt.

Megtudtam, hogy a kinyomott lapokat általában nem a nyomda köttette be, hanem a vevő. Ezért aztán előfordult, hogy szállítás közben megsérült az első, illetve utolsó lap. Fura mód nem újat rendeltek a nyomdából, hanem kézzel másolták le. Méghozzá olyan jól, hogy első, sőt második látásra sem tudtam megkülönböztetni a nyomtatástól.

Még számos érdekessége tudhattunk meg, ezek egyike Szenczi Kertész Ábrahám címere volt, az elsők egyike volt, aki nem vitézi tetteiért, hanem a kultúra terjesztéséért kapott nemességet. A címerpajzs is érdekes. Az alsó részen néhány virág, utalva a Kertész névre, fölötte viszont egy griffmadár lépked, igaz, nyomdai szedőszekrényen, a mancsában pedig nem kardot villogtat, hanem egy lószőrrel töltött párnácskát, ezzel kenték fel a festéket a kiszedett betűkre. Mindent egybevéve, stílusos.

Ezek után rövid szünet. Kihasználtam az időt, és ezúttal a plakátokat néztem meg, tetszetősek voltak. Kedvencem is akadt, népszerűsített, a hölgy korcsolyázott, a férfi síelt, a gyerekek szánkóztak, és mindezt a kötöttárukat forgalmazó cég ruháiban tette.

Ezek után következett Bessenyei Ágnes, aki a Nemzeti Színház szövegkönyveiből, illetve a súgópéldányokról beszélt. A szövegkönyveket kézzel írták, és ilyenkor ajánlatos volt a tiszta, jól olvasható kézírás. Az egyik százoldalas szöveget a másoló saját feljegyzése szerint 48 óra alatt írta meg. Később viszont a rendező vette magának a bátorságot, és ha a dráma nyomtatásban is megjelent, megvette, lapokra szedte, felragasztotta egy nagy füzetbe, és melléírta a rendezői utasítást. A szövegkönyv mellé írt feljegyzések figyelemre méltóak, például egy súgópéldányon a ”Sütötte volna meg” mondat szerepel, úgy látszik, nem tetszett a fordítás. Volt, aki ennél sokkal határozottabban fejezte ki magát. Egressy Gábor, Petőfi színész barátja viszont azt írta egy fordítására: A szerző engedélye nélkül nem terjeszthető! Gondolom, a gyakorlatban nem sok sikere volt. Ami a fordítást illeti, az angol, illetve francia drámákat általában németből fordították, ami érdekes eredményre vezetett. A franciák átírták a saját ízlésük szerint, a németek kíméletesebb voltak, ők csak a neveket és a városokat írták át németre, a magyarok is valahogy így tettek. Ennek következményeképpen az egyik drámán három napig töprengett a katalógus írója, míg némi segítséggel rájött, hogy a Böske és Péter nevű szereplők alighanem az Ahogy tetszik Shakespeare-drámából kerültek Magyarországra.

Ami a cenzúrát illeti, 1848 előtt a legmeglepőbb dolgokra kellett szegény írónak és az éber cenzornak figyelni. Például a katonaságot nem lehetett rossz színben feltüntetni. Csak képzelt egyenruhákban szerepelhettek, kivéve a császár születésnapjára rendezett előadásokat. A papság is csakis jóságos és megértő lehetett, ezért aztán a francia darabokat itt is átdolgozták. A Tartuffe nem sűrűn lehetett műsoron! Szerelmespárok a színpadon legföljebb kezet foghattak, mi több, szó sem lehetett arról, hogy egyszerre menjenek ki a díszletajtón, végül is ki tudja, mit művelnek, ha egyedül hagyják őket! 

Akadt persze jó néhány olyan színmű is, amit a szerző küldött be, jól látható, hogy a drámabíráló az ötödik oldal után félredobta, alighanem jó oka lehetett rá. Van olyan példány is, amit a Drámabíráló Bizottság nevében Vörösmarty Mihály szignált.
Az előadás után még megnéztem a kiállított példányokat, az egyiken a korabeli közönségcsalogató – főleg a fiatal nőket színházba csalogató – Lendvay Márton babérkoszorúzta arcképét ábrázoló példányt. Ennyi elég is volt egy napra, elégedetten távoztam.