Péntek délelőtt rászántam magam, és eldöntöttem, hogy megnézem a Renoir-kiállítást, már régen szerettem volna,

A földalattiból kilépve döbbenten bámultam a szép hosszú, kacskaringós sort. Álltam én már egy-két ilyenen, de ez már túlzás volt számomra, alighanem 120-130 percet kellett volna várnom, és ezt végigállni, ez számomra eléggé fárasztónak tűnt. Ezért gondolatban bocsánatot kértem a festőtől, és lemondtam róla. Viszont a nézegetős kedvem nem múlt el, és azt mondtam magamban: Múzeumot nekem, de iziben! Ez nem is volt nehéz, lévén hogy a Hősök terén és közvetlen környékén még három másik akad. Némi gondolkodás után a Műcsarnok mellett döntöttem. Nos, megint merőben szubjektív és elfogult leszek. Gondolom, ismertek annyira, hogy nem vagyok képzőművészet ellenes, de az itt kiállított képek jelentős részével sehogy sem tudtam összebarátkozni. Kezdtem Reigl Judit képeivel. Általában absztrakt képeket festett, megnéztem, és igyekeztem csak diszkréten vonogatni a vállamat. Igaz, volt, ami tetszett, szívesen láttam volna a fürdőszobám padlóján, mint csempét. Volt egy Halászpár című kép is, ami szép tipikus szocreál volt, már amennyire megítélhetem.

Továbbmenve Gémes Péter fotófestészet képei jöttek, nagyobbrészt ez is absztrakt, de az ő figurális, kissé hevenyészettnek tűnő képei megfogtak, némelyikről eleinte azt hittem, az Ember tragédiája színpadterve. Nos, ez eléggé tetszett.

Ezzel együtt kezdtem azt hinni, hogy a legnagyobb művészeti élményem a kapu bronz domborművei voltak, nincs két egyforma, díszesek, de nem túlzottan cifrák. Viszont tévedtem, mert az ajándékboltban csodás régi, megvehető fotót találtam 1909-ből, címe szerint: Tél a Duna-parton. Azonosítható volt a Ferenc József (alias Szabadság) híd és kedvtelve nézegettem a behavazott fákat, a fekete-fehér finom kontrasztjait, az igazi téli hangulatot.  

Utána újabb régi mulasztásomat pótoltam, ellátogattam a Bazilika előtti vásárra. Az is elvirágzófélben volt, sok-sok ételes-italos sátor, de elég kevés iparművészeti termék. Igaz, azok legalább szépek, jó volt rájuk nézni. Csodaszép karkötők, bronzból, sárgarézből, remek kidolgozással.

De a legtöbb igenis az enni-innivaló volt, sült hús, köret, töltött káposzta, csirkecomb, sült csülök, véres és májas hurka, az előbbi black puding névre hallgatott külföldiül. Tartozom a históriai igazságnak azzal, hogy volt bolognai, és 1500.- forintért, majdnem elcsábultam.

Az édességek közül beigli, zserbó, makaron, mézeskalács minden tételben.

A lángosoknál nem az árán háborodtam fel, hanem a nutellás lángos puszta tényén! Hát már semmi nem szent a lángosfronton?! Gasztronómiai szentségtörés.

Idénre befejeztem a kulturálódást, majd jövőre folytatom! 

Egyúttal megragadom az alkalmat, és mindenkinek élményekben gazdag új évet kívánok!