Anyóca, végig követtem a kálváriádat a kezdetektől, eleinte nagyon aggódtam, időnként meg baromira jó volt azt olvasni, hogy megcsináltad!!!!

 

Nekünk nagyon jó viszonyunk van a gyerekeinkkel, de tudatosan és józanul készítem fel őket arra, hogy egyszer majd nem leszünk! Az első kérésem az volt, hogy ne legyek a temetőben, ezt muszáj lesz betartaniuk! 

Arra gondoltam, hogy akár közjegyző előtt is nyilatkozom erről!

 

42 évet dolgoztam betegágy mellett, túl sokat láttam ahhoz, hogy a hozzátartozókban mit vált ki a hosszan tartó agonizálás és a hirtelen halál is!

 

Egyszer azt olvastam, hogy sokat számít az is, hogyan élted az életed, ha jól, akkor könnyebb az elmenetel! 

Szerintem az eddigi életemet úgy éltem, hogy megérdemlem, hogy elkerüljem a szenvedést!

 

Édesanyám elaludt úgy ment el, persze hogy sokként ért, de amikor a feldolgozás fázisában voltam, rájöttem, hogy milyen jót tett velem, 40+ évesen, szívesen ápoltam volna és gondoskodtam volna róla, ha úgy adódik! Ez az önzőség. Biztosan megutált volna és lehet, hogy nekem is lettek volna rossz érzéseim, hogy kiesek a munkából, mert az ápolási díj az a családom megélhetéségét a béka segge alá vitte volna! 

 

Szerintem jogom van eldönteni, hogy az életem vége hogyan alakuljon, de ez csak az egyes betegségeknél jön szóba! 

Úgy érzem most egészségesként, hogy nem tenném ki annak a gyerekeimet és a férjemet, hogy engem ápoljanak, vagy berakjanak egy ápolási osztályra! Most is túlaggódnak miattam, mert amióta nyugdíjba mentem és kevesebb az aktivitásom, ezért kevesebbet eszem. 

Éppen tegnap említette meg az egyik gyerekem, hogy már csak csont és bőr vagyok! :)

Aminek én örülök, őket aggodalommal tölti el!

 

A végére hagyom azt, hogy ha rákos megbetegedést diagnosztizálnának nálam, akkor nem hiszem, hogy alávetném magam a kezelésnek! A családomat majd csak akkor vonnám be, ha el szeretnék köszönni tőlük! Akkor lenne a simi!

 

Remélem, hogy érthető amit írtam!