Az emberi beszéd hangutánzásból fejlődött ki.

Szókészletünk olyan láncolatok soraiból tevõdik össze, amely láncok kezdetén a leutánzott hang áll.
Minden szónak helye van, ahová szabály vezérelte.

Ahhoz, hogy szavainkat bele tudjuk helyezni abba a hatalmas mozaikképbe, amelyet az összes hangforrás és családfájuk mutat, néhány dolgot figyelembe kell vennünk.

Tudnunk kell, hogy a szónak mi az eredeti jelentése. Ezt vagy máris tudjuk, vagy meg kell fejtenünk. Ha ez tisztázott, tudnunk kell, hogy mely szóból származik közvetlenül. Ezután a származtatóval ugyanezt, majd újra… amíg el nem jutunk a forrásig.

A nyelvkutatás nem foglalkozik a hangutánzókkal.

(Nyilván, mert kiderülne valami "szörnyű és jóvátehetetlen" dolog a finnugor [és egyéb] hipotézisre nézvést.)

Holott, ha van valami biztos támpont, az éppen az, hogy a hangutánzó szavak forrásainak hangjai nem változtak.

És ha ma pl. a "buggy" hangot hallva mindenki be tudja azonosítani a forrást (folyadékból feltörő légnemű anyag hangja), ez nem lehetett másként soha. (Aki pl. "fütty"-nek értékeli, az hülye...)

Ámbár a hangok nem határozhatóak meg objektíven, mégis helye van a mértékadó szubjektivitásnak!

(Mert teszem azt, a botfülűt is azonnal felismerjük.)

 Alapvető, hogy helyesen ismerjük fel a minket naponta ért hangokat.

(A kutyám is felismeri a lépéseim hangját.)

Az őskorban, amikor a nyelv kialakult, életbevágó képességnek kellett lennie a hangfelismerésnek.

(E tekintetben mi labdába sem rúghatunk. Lásd a természet gyermekeiről, az indiánokról szóló írásokat!)

T.i. a helytelen felismerésnek az utolsó nyamm-nyamm hang lett a vége.

Változás akkor állt be, amikor az első tudatos utánzás megtörtént.

(Előtte is volt nyilvánvalóan, pl. a saját, akkor még artikulálatlan hangok mímelése. Pl. fájdalomé, stb.)

Első szinten tehát az történt, hogy kiteljesedett a hangutánzással történő közlés. Persze ehhez az kellett, hogy ismerjem a hangokat, valamint olyan szinten tudjam visszaadni, hogy ne legyen félreérthető. Azaz minél inkább hasonlítson arra. Ehhez egyfajta képesség kellett. Akinek ilyen nem volt, ma nincs utódja. Kiszelektálódott.

Természetesen még a találó hangutánzók is absztrakciók eredményei, (nem vagyunk szajkók, vagy papagájok), a lényeg az eredeti hanghoz való olyan közelítés, hogy a másik, a befogadó fél felismerje. Miután megszokottá vált, azaz megtanultuk, onnantól szóként viselkedik.

(Az a feltételezés, hogy ú.n. „szimbolizációból”, vagy „memetikusan”, azaz hogy egy tetszőleges hangsor összeköthető egy tetszőleges tárggyal/tevékenységgel stb., nem egyéb, mint spekuláció, agyalgás.)

Miután kb. 100.000 +/- 30.000 éve kialakult a modern homo sapiens és vele a mai teljes értékű, grammatikát is használó nyelv, már nem beszélhetünk rég pusztán hangutánzásról, mert már mindennek volt jelölése.

A hangutánzás úgy tűnik folyamatos, persze a zöme a történetelőtti korokban volt, de azért máig van, s folyamatosan figyelmeztet is bennünket beszédünk eredetére.

A hangutánzást igazolja, hogy rengeteg szavunk van egy-egy tőből, gyökből. Hiszen elvileg tetszés szerint alakíthatnánk szavakat! A lehetőség megvan, mégsem tesszük!

Azért nyüzsögnek-tolonganak a szavak oly közeli hangalakkal egymás mellett, mert NEM TUDUNK, MERT NEM LEHET CSAK ÚGY ELSZAKADNI A GYÖKTŐL. Ma sem!!! (Nem győzzük toldalékolni, hangzóváltással alakítani, stb.)

Éppen ezért a nyelv nem szavak halmaza, egymás melletti sora, hanem felépítmény.

Egy-egy szó mindig szoros összefüggésben van valamely másikkal. Vagy származék, vagy származtató. Ha egyik sem, akkor hangutánzó.

Ez természetesen szintén kötött dolog, mert az utánzásnak olyan szintűnek kellett lennie, hogy más is megértse.