"Róna Armand széles cimpájú orra beleszimatolt a levegőbe. Lehet, hogy ez a vidéki ember egy nagy botrány magvát hozta el hozzá? Fantáziája már nekieredt, látta a cikk alatt a nevét, s érezte zsebében a bankókat is, amiket esetleg az ügy elhallgatása jelenthet.
- Nézze, Brandstein úr, én most nem érek rá. Nagyon érdekel a dolog, de ezt a dolgot be kell fejeznem. Nem vacsorázhatnánk együtt? Akkor szépen, részletesen mindent elmond nekem.
- Jó. Hol?
- A Wampeticsnél. Tudja, hol van?
Juda habozott, de aztán rávágta, hogy igen. Ne tartsa olyan buta vidékinek, aki még azt se tudja, merre van egy divatos pesti vacsorázóhely. Legfeljebb kocsiba ül majd, megéri a költséget.
- Helyes. Mondjuk, kilenckor. Asztalról én gondoskodom.
Kezet nyújtott, fejedelmi leereszkedéssel s már indult is vissza asztalához, széles, kacsázó járásával.
Juda utána pillantott és megvetően mosolygott. Ostoba, nagyképű fickó, aki azt hiszi, hogy most egy vidéki embernek sikerült imponálnia. Nem érzi, hogy csak eszköz lesz, annyi, mint egy kő, amivel Dávid agyonsújtotta Góliátot? De nem is, inkább a szamár állkapcsa, igen... Aprókat bólogatott, de azért elégedetlen volt. Csak egyszer jönne el az idő, mikor az ilyen Róna Armandok kedvéért nem kell a tájékozatlan alázatost játszania! Hiába, nagyon gazdagnak kell lennie az embernek, hogy ilyen apró sebeket ne ejtsenek rajta."