"Az az baj veletek, hogy az egyikőtök az hiszi, hogy minden mai tudásunk halál biztos, te meg azt hiszed, hogy semmit sem tudunk."

 

Most nem akarok viccet mesélni. Ez olyan, mint amikor a háború után két amerikai tengerész azon vitatkozik, hogy melyik bombázás rombolta le a kolosszeumot.

Ami a tudásunkat illeti, szerintem kevesebbet tudunk, mint amit még nem tudunk. (At least me.)

 

A kérdéseimre pedig olyan válaszokat kapok, hogy az anomália békát egészben kell lenyelni.

Nem tartja össze az elektront semmi, mert oszthatatlan. - Mégis át tud menni két résen.

Si vita mala Caesare senata reparas andit.

 

Ez is csak emergencia. Tona ludatus, tudus nimeratus.

Bizonyos határokig lehet úgy kezelni a jelenségeket, mintha oszthatatlan részecskék léteznének.

De valahol mindig kirántják alólunk a szőnyeget. Pedig a kirántott szőnyeg nem finom. :o)

 

Néhányan már vannak, akik feltesznek furcsa kérdéseket.

Susskind óvatosabban. De azért megkapta címlapon: bad boy of physics.

Carroll már kevésbé óvatosan.

 

A tudományt nem az viszi előre, ha stuccot utánzunk.

Az más kérdés - a'la dialektika diabolika -, hogy egyesek számára a fejlődés már így is túl gyors.

Egyik nagytudású kolléga díszoklevelet kapott, a másik rektori dícséretet. Utólag, visszamenőleg.

Mert ötven évvel ezelőtt még okos embernek számítottak. Csak közben kicsúszott alóluk a talaj, elment mellettük a világ. Semmit nem értenek a mai világból. Mert közben paradigmaváltás történt. Nem tudtak alkalmazkodni. Saját korábbi sikereik akadályozzák őket ebben.

 

Adams professzor mondta, hogy az elméleti fizikus nem a valósággal foglalkozik, hanem a jó modellekkel.

Susskind is mondta, hogy el kellene felejteni azokat a szavakat, hogy valóság meg valóságos.

Carroll viszont ellene megy ennek a tendenciának, lételméleti kérdéseket feszeget,

mint egy érdekfeszítő kisiparos. ;)

 

Valaki majd egyensúlyt hoz - az erőben...