Hát nem tudom, ez egy elég összetett küzdősport, ahol a pszichológiai hadviselés is hozzátartozik. 

Tessék csak megnézni mondjuk Terut, miként szokott "nézni" az ellenfélre, ill. (ami talán ennél is jellemzőbb (volt) rá), hogy miként taszít még akkor is az ellenfelén egy nagyot, amikor az már anélkül is tuti kiesne a dohyoból. De ne csak a mongolokat nézzük: Akebono nézésével, agresszivitásával is lehetett volna foglalkozni anno (meg még sok másik rikishiével is persze).

Ez hozzá tartozik, akár a végső (meg az utáni) pillanatban is - a következő meccs ugyanis úgyis eljön és igen, az ellenfelet ezzel (is) meg kell félemlíteni. Ez nekünk, átlagpolgároknak persze antipatikus, mennyire szép is lenne, ha minden harcos olyan jámbor lenne, mint mondjuk Kotoeko vagy Aoiyama - de ez nem egy átlagvilág (hiába is minden etikett-előírás/szokás), hanem egy kőkemény harc és a rikishik egészen a visszavonulásukig mindent erre (és ezen belül persze a sikerre) tesznek fel.

És habár nekem is kedvesebb úriemberként Kotoeko, mint pl. Hoshoryu, tudomásul veszem, hogy ez nem erről szól. És már elnézést: ezek a felnőtt férfiak minden erejükkel püfölik egymást 15 napig - ha valaki közülük attól szenved lelki károkat, hogy az ellenfele sandán-randán-gúnyosan nézett rá meccs előtt/közben/után, hát az válasszon más pályát. Ahogy amikor a vendégeimnek a Sándor-palota előtt a nyári hőségben álldogáló díszőrségről is el szoktam mondani: őket sem kényszeríti senki, maguk választották, jó pénzért mentek katonának/díszőrnek - ha nem bírnak ki 60 percet a napon, választhatnak más  szakmát maguknak.