Persze, most kíváncsian várom, vajon kinek jut magyar oldalról a picit kínos, ámde felelősségteljes feladat, hogy hivatalosan is bejelentse: 1956 mégis ellenforradalom volt. Mert hát, ugye, valakinek majd csak be kell. 

De valójában a dolog már rég megtörtént. Mikor mindenféle ünnepségeken és szoboravatókon Orbán és bűntársai 1956-ról papolnak, pöffeszkedő közhelyeket és csöpögő hazafiaskodásba bugyolált frázisokat pufogtatnak, ne gondoljuk, hogy 1956 hangját halljuk, az utcáét, a forradalomét. 

1956-ban az emberek – különböző emberek, ahányan, annyifélék – nem azért vonultak az utcára, nem azért ragadtak előbb zászlót, aztán fegyvert, nem azért töltöttek benzint a pohos borospalackokba, mert valami olyasfélét akartak, mint ami most van. Hogy mit akartak, az persze zavaros volt. A lázadások mindig zavarosak. Mindenki saját bajait, megaláztatásait, éhségét, elnyomattatását viszi az utcára, mindenkit a saját körülményei űznek oda, hogy azután – így lesznek a felkelések, így szökkennek szárba a forradalmak – a rengeteg sérelem valamiféle új egységbe olvadjon: szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy minden hatalmat a szovjeteknek, vagy éppen ruszkik haza, le a diktatúrával. De akik 1789-ben szabadságot követeltek, nem a nyaktiló szabadságára gondoltak, és még kevésbé Napóleon őrült háborúira. Akik 1917-ben a szovjeteknek követelték a hatalmat, maguknak követelték, nem a pártnak, a vérgőzös csinovnyikok rémes rendszerének. Akik 1956-ban az utcára vonultak, nem újabb pártsajtót akartak a régi helyett, nem oligarcha-latifundiumokat az állami gazdaságok helyett, nem agymosást az agymosás helyett, nem Horthy és Bethlen, nem Gömbös, nem Szálasi gyilkos és ocsmány, egyre gyilkosuló és ocsmányuló világát Rákosi gyilkos és ocsmány világa helyett. Egyszerű dolgokat akartak: biztos megélhetést, emberhez méltó körülményeket, a cselekvés és a gondolkodás viszonylagos szabadságát akarták; csengőfrász és Szabad Nép-félórák, sztahanovista mozgalmak és padlássöprések nélküli életet akartak, semmi extrát, semmi roppant magasztosat. Azt akarták, hogy a termelők maguk szervezhessék a termelést, hogy ne védjék szovjet szuronyok az elnyomást, hogy tűnjenek el az új rezsim új papjai, de a régiek se jöjjenek vissza, hogy érdemes legyen itt élni. És ezért, ha kellett, csóvát vetettek a tankokra és a palotákra. 

És leverték őket, erővel és politikával, fegyverekkel és terrorral, hazugságokkal és nagy jelszavakkal, és főleg illúziókkal. A nagy jelszavak mindig hazugak, de mindig sokatmondók. Ahogy a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szentháromságát bankjegyekre nyomták és szigorú bíróságok, börtönök homlokzatára vésték. Ahogy a munkásmozgalom vörös zászlaját lobogtatva kényszerítették kényszermunkára, gyilkolták le százezerszámra a munkásokat, és barakkjaik fölé vörös csillagokat biggyesztettek. Ahogy a nemzeti függetlenség nevében ma ellopnak egy országot, és azt mondják, senkinek semmi köze hozzá. 

Orbán és bűntársai szájából nem 1956 októbere beszél, hanem november negyedike. Vagy még inkább 1957. május elseje, mikor – a munkásmozgalom ünnepét és a forradalmat egyaránt sárba tiporva és meggyalázva – Marosán elvtárs szónokolt az egybegyűlt-összeterelt sokezreknek. Mikor triumfált a forradalmat ellenforradalomnak nevező „forradalmi” ellenforradalom. Konszolidációról hablatyolt, de örök szabadságharcot ígért, győzedelemről énekelt, éberségre szólított, üres pátoszt lobogtatott, ellenségektől riadozott és ellenségek ellen riadóztatott. 

Pont, mint mai, igaz utódai. 

Marosán elvtárs kicsi zsömléje dödörög Orbán nagy pofájából. Putyin történelme ezt már csak hivatalosan írásba foglalja.