Minket minősít, hogy (még mindig) nincs társadalmi vita az aktív eutanáziáról - hiszen annak még elvi lehetősége se közbeszédképes.

Na de nézzük, hogyan is állunk a kegyes halálhoz való jogunkkal – történjen az (egyéb lehetőség híján) önkezűleg.

Az első kérdés amit fel kell tennünk magunknak (amely kérdés megválaszolása nélkül okafogyott az eszmecsere): kié az életünk?

Na most, a nem reál beállítottságú (a probléma természetéből következően inkompetens) többség számára ezen alapvető, lévén alapkérdésnek, akár élethosszig is eltarthat a megválaszolása – pontosabban: a képzetes eldöntése.

 

Akik számára evidens, hogy kié az élete, az máris jogosulttá válik feltenni magának (és másoknak) az értelemszerűen következő második kérdést: milyen törvényesített, illetve annak hiányában milyen (szabályozott) és (korhatárosan) elérhető információforrásokból van lehetőségünk tájékozódni a vállalható alternatívákról – ha már, habár mi nem, de rajtunk kívül mindenki más ragaszkodik a hosszan tartó kínhalál(unk)hoz.

Alkérdések:

– Miért, milyen jogon ítél minket bárki is a könnyedén elkerülhető kínhalálra?

– Ezen lehetőség ellehetetlenítése vajon szexuálisan és/vagy más örömöket is okozva elégíti ki őket?

 

Igen, a harmadik kérdés a legrázósabb.

Mégis mit gondol magáról az a néhány korlátolt, akik ekként nem csak azt az évente hazánkban több mint 30 ezer rákos megbetegedésben elhunytat ítélik kínhalálra?

Mégis mit gondolunk mi magunkról és azok viszonyáról, akik nem csak azt akarják eldönteni helyettünk, hogy miként és milyen (általuk szabott) feltételek között éljük az életünket, hanem azt is, hogy hosszasan szenvedve, vagy a beletörődés mosolyával az arcunkon haljunk-e meg?

 

Na jó, egy kicsit megkapargattuk a felszínt… és máris érezni a hullaszagot.