Csend

 

A nagy csönd a teremre ráborult,
A délutáni napfény az ablakkal vonult.

 

Mint magányos lélek, falnak döntöttem a hátam,
Magamban merengtem, és sokáig csak vártam.
Egy csodára vagy jelre, még magam sem tudom,
A délutáni nap fényben így álmodozom.

 

A csöndet zaj ha megtöri,
A lélek csöndjét magával viszi.

 

Kinyílt az ajtó, csendes hanggal,
S belép a lány dús barna hajjal.
A szívembe érzéseket Ő lopott,
Kék szeme túlragyogta, az összes csillagot.

 

De jaj ha sötét felhő az eget takarja,
A távoli csillagnak is elhal a hangja.

 

Sírt a lány, kissé keservesen.
Bejött, és leült, oly messze tőlem.
Nem láttam az arcát, nem nézett felém,
Ketten ültünk, csöndben, csak Ő, meg én..

 

Hiába a szándék ha gyenge a szív,
Előbbre nem jut az, ki csak harcot vív.

 

Lement a nap, és ránk sűrű csend borult,
A fényével minden szó a föld alá vonult.
A némaságot senki nem törte meg,
Ő ment és könnyeivel vitte a szívemet.

 

S én csak ültem a kővel szívemen.
És hordom míg sírba, az emléket nem viszem.

 

P. G. 2023.08.13