Lássatok csodát, én alig egy éve vagyok Cure-os. Ismertem én már korábban is őket, 1989-ben hallottam előszőr róluk. Akkoriban éltem szintipopos hajlamaimat, és mindenféle gitárzenét elutasítottam. Tíz év múlva,1999 elején ismerkedtem meg mélyebben az együtessel, az akkori barátnőmnek köszönhetően. Azelőtt elég furcsán gondolkoztam a Cure-ról, és sajnos anélkül ítélkeztem felettük, hogy hallottam volna őket. Nekem tabunak számított minden gitárzene, ezért zárkoztam el az együttestől. Mivel a barátnőm állandóan Cure-t hallgatott, én is megismerkedtem velük. Kaptam kölcsön egy válogatáskazettát, melyre az alábbi számokat vette fel:

Never enough, In your house, Play for today, Lullaby, Open, Treasure, Just like heaven, So what, Killing an arab, Strange days, Pictures of you, Dressing up a kiss, Catch, Strange girl.

Csak ennyire tudok visszaemlékezni, meg arra, hogy fokozatosan tetszett meg a zenéjük. Rájöttem, hogy ez nem az a tipikus gitáregyüttes, amelyre én gondoltam. A válogatáskazettát egyre többet hallgattam, majd beszereztem három albumot: Disintegration, Paris live, Pornography. A barátnőm kezdésnek ezt a három albumot javasolta. A Disintegration számba azonnal beleszerettem. Már szakítottam a barátnőmmel, amikor beszereztem a Wisht, a Mixed Up-ot, és a Kiss me..-t. Innen már nem volt megállás. Nem múlt el úgy nap, hogy ne hallgassak meg legalább egy Cure számot. A meglepő az, hogy pont azért szeretem őket, ami korábban kizáró ok volt, hogy Cure-t hallgassak: Robert hangja. Imádom a hangját, a barátnőm találóan fogalmazta meg, hogy miért: "teljesen azonusulni lehet a fájdalmas hangszínével."

A Bloodflowers megjelenését már alig bírtam kivárni. Első hallásra csak a Loudest Sound jött be, de ma már a Watching me fall a kedvencem. Április 11-én pedig ott lehettem a bécsi koncerten, amit csak Juhos Alexandrának köszönhetek.

Woodpaul! Nem lenne úgy jobb, hogy ide írnám a koncert beszámolót, és innen kopiznád be?(picit várnod kell, mert a héten még a szakdoga foglal le)