Hát persze! A lényeg, valahogy azok a jó zenék, ahol Hammond orgona (is) szól. De azok közt is vannak, melyek kifejezetten szórakoztatóak. Kinek mi persze, de mégis van egy egész jól behatárolható előadásmód amit az ember szívesen hallgat. Aztán lassan összáll a kép. A nagy kedvencek az egyéni eltérések ellenére valahogy egy tőről fakadban. Aztán jön a relativizálás, a mindent kétségbe vonás. Nem is tetszik, csak úgy halljuk :-)))

És ezen elgondolkodva felmerül bennem, berakni Carla Bley-t, Emmanuel Bex-et?

https://www.youtube.com/watch?v=Sn-hm39kkyA

https://www.youtube.com/watch?v=QfEyfAZZ2Hw

És megtapasztaljuk más hallgatónál is ugyanígy van. Talán mint metanyelv, meghallunk-e valami közvetítenivalót a zenéből, vagy nem? Nemcsak a kedélyes beboppolás a kedvencem. Inkább amiben élet ven. Pl. John Zorn: Naked City.

Itt John Medeskivel. Kapaszkodnak: https://www.youtube.com/watch?v=M2_wb6QwGsU

És zeneileg talán a legdurvább ezt, így előadni: https://www.youtube.com/watch?v=DLuPW_uy22w (Bocs, ebben nincs orgona)

Itt pl. szép Hammond intro van: https://www.youtube.com/watch?v=lhqnm70Uf1o