azt gondoltam régen, 

a boldogtalanság csak 

nekem osztályrészem.

 

az indokolatlanul zúgó

kétkedés és magány 

folyója fölött nincs híd

 

és egyre vízeséssé torlaszt

és egyre bizalmatlanabbá.

s hogy mindig ott volt 

kapszkodni a szivárvány

 

vagy legalább a könnycseppeket

át meg átmetsző nap.

és mindig hittem, hogy egyszer vége lesz.

ebben bíztam,

mert örök aggályra kárhoztatni

kibírhatatlan. 

*

S jött az égen

úszó madarak közt

kiterített felhőlelkem szembe,

S a nap- mikor már rég nem éltem- 

lándzsájával azt is foszlányokra szedte.