Egy korábbi hozzászólásomban a horizontok összeolvadásának fontosságáról írtam.
Ha én a múlt egy jelenségét értelmezem, akkor a két horizont -a jelené és a vizsgált koré- bennem találkozik és összolvad. Ekkor járok el helyesen. Egyrészt nem felejthetem el, hogy én ki vagyok (beleértve a holt és a mikort), másrészt állandó reflexióban kell állnom az adott korral is, megőrizve a múlt jelenségének kontextusát.
Erről ez a véleményem, s ebből kiolvashatod, mennyiben értek egyet veled az elmélet szintjén.

Az én problémám igazából az, hogy sokszor túlzott érvényességet tulajdonítunk egyes, pl. a múltról alkotott véleményünknek, nem vesszük figyelembe, hogy mi a lépcső egyik fokán állunk és nem a csúcsán, ráadásul azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a mi lépcsőfokunk milyen magasan van más korok szintjéhez képest. Véleményünk lehet és fontos is, hogy legyen bármiről, de nem jó, ha ezek kritikátlan ítéletekké válnak.

Az arénák ma is léteznek, csak másképp nevezzük őket, és (egyenlőre) papírba vannak csomagolva, de ugíanaz a brutalitás húzódik meg mögöttük. (pl. akciófilmek, egyes "sport"ágak stb.)

Más: Hitler akkor lett 'Hitler', amikor kiteljesedett a rendszere, amikor kiteljesítette önmagát (amennyire engedték). Amikor túllépett egy bizonyos határon (konkrétan a lengyelen) akkor mutatta ki a foga fehérjét. Nagyhatalmi politikai szinten valóban a francia kaland keltett nagyobb hullámokat, de ne felejtsd el, hogy politika és etika két egymástól független fogalom (ld. Macchiavelli).

A giccsre szükség van. Fontos társadalmi missziót tölt be. Olyan, mint egy érzéstelenítő-kábító injekció. Nélküle az emberek nagy része elviselhetetlenül komornak tartaná az életet. A giccs otthonosságot és otthont teremt.

És még valami eszembe jutott: ha egy embernek, aki fogékony a giccs iránt, a tulajdonában lenne pl. Rembrandt Önarcképe, az az ember szerintem ugyanúgy giccsként kezelné ezt a műtárgyat. Neki ekkor az attitűdje a giccses. S talán éppen ezt nevezik sznobériának...

Üdv:

m.illion