Sajnos nem. Az ember sportolás, műalkotás ( irodalom, fotó, képzőművészet, bútortervezés, stb.) közben tovább megy a hétköznapi határokon, mélyebben átél olyan dolgokat, amik felett egyébként könnyedén átsiklana. Kívülről ez valóban viccesnek tűnhet, de a kapu előtt az a finom kis belenyesés gólt ér, a többi esetben pedig kitűnik a sorból, amit csináltál. ( Nagyok ám a sorok.) Ha az ember alaposan bevizsgál egy növénytársulást, mondhatni személyes ismerőse lesz minden ott élő növény, és amikor ugyanezt a növényt kikapálja a kertben, van némi kis rossz érzése. Meg van még egy forrása ennek a fajta "túlérzékenységnek". Művészetpedagógusként elég sokféle személyiségproblémával találkoztam a tanítványoknál. Utána olvastam, beszélgettem velük, beleéreztem magam az érzelemvilágukba, és ez az egyébként kifejezetten macsó beállítódásomat kissé empatikusabbra váltotta.  Már, ha nincs az a klasszikus végveszély helyzet, mert akkor az érzékenység, empátia blokkolódik. ( Külterületi négysávos üres egyenes lejtőn zúdulok lefelé hatvannal  kerékpárral. Az egyik fákkal, bokrokkal fedett keresztútról két srác tolja keresztbe bicajait előttem. Rájuk ordítok, és figyelem, megtorpannak-e? Ha igen, előttük, ha nem, mögöttük fogok elzúgni. A fékezés már esélytelen. Mindezt teljesen tárgyszerűen, indulatmentesen teszem, mint amikor egy poharat tolok beljebb az asztal széléről. Csak utólag fogok leizzadni. Mi lett volna, ha egyik megáll, másik tovább megy! Vagy egy bicajos kolléga csúnya vérző roncsolt sérülését kell ellátnom. Alapból iszonyodom a vér látványától, de most letolom gyomorba a rossz érzést, tréfálkozva látom el.) Mindezek természetesen, mint korábban írtam, egészen halvány alnyomatot jelentenek kertbeli kedélyállapotomon, gyomirtás közben. Néhány szegélyfolton természetesen meghagyom a szebb virágúakat.