Ószövetség

A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:
„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” „… kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód… számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik: „Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „… és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)