Nagyon rég nem fordult elő az ami ma éjszaka. Viágos, tisztán kivehető álom.

Mindannyian egy nagy hajón laktunk - tegnap du. hallottam a rádióban a Titanic anno hírdetését - , mindenki ott volt, minden ember akit ismerek. Interneteztünk, dolgoztunk, éltük a normális életünket, csak épp "összezárva". És kitört egy járvány. Egymás után rövid időn belül meghalt két nagyon jó barátnőm. Mindenki sajnálta, de senki nem vette komolyan a járványt. Nem volt karantén, nem mentünk orvoshoz, elfogadtuk, hogy mindannyian betegek vagyunk, és bármikor bekövetkezhet a következő tragédia. De senkit nem érdekelt. Eltemettük a lányokat, és csak én aggódtam egyedül, hogy mi van ha mi is betegek vagyunk. Kinevettek, és én szégyeltem magam érte, mintha azt sugalta volna mindenki, hogy fogjam fel, hogy összetartozunk, ilyenek vagyunk, ez a közös sorsunk. És én szégyeltem magam a félelmeimért.

Az álomban az az érdekes, hogy tényleg mindannyian betegek vagyunk, és közös a sorsunk, mégha nem is fizikai, hanem lelki betegségről van szó.
(Most megy a Barátok Közt ismétlése, tegnap vacsora közben néztem, döbbenten hallom most a mondatot az egyik szereplő szájából: Olyan vagyok mint a pestis, döghalált hozok mindenkire aki fontos nekem. Pont így éreztem magam az álmomban. Mintha miattam lenne, csak ezt nem tudja senki. Mintha az egész járvány miattam lenne, de én immunis voltam a korral szemben. Iszonyatos lelkiismeretfurdalásom volt.)

animus