Végigmehetünk rajta, és kiderül, hogy nem volt ez olyan szépséges az én családom számára.

 

A csóróság szubjektív dolog, ha van elftárs, aki jobban él, akkor vannak csóringer melósok is. De a "nem volt semmi komoly vagyona senkinek, amit elvegyenek" nyilván a kommunizmus előtti időre vonatkozik. Azonban! Ámdeviszont! A dédszüleimnek volt tanyája, nem volt köztük se hajléktalan, és lehet, hogy bérleményekben, de mindenki élt valahol. A lakhatást ugyanis nem csak a kommunisták ajándékozták a népnek, bizony azoknak a lakásoknak/házaknak/tanyáknak egy jó része a háború előtt épült, a pesti lakásunk egy olyan házban van, ami egyébként szintén 1912-13-ban épült.

 

A többire nem reagálok, mert viccesnek tartom, hogy a '46-os (háború után vagyunk, héló!) csecsemőhalandóságon javítást meg a kisdobosokat meg ilyen hülyeségeket citálsz ide arra, hogy leírom, hogy csóringer család voltunk, mert szerinted ez biztos szubjektív. Nos, objektíve is azok voltunk, ahogy ma is csóringer a szenvedélybeteg családfő családja vagy egyedülálló anyaként gyereket nevelő szülő stb. Az, hogy történetesen kommunizmus volt, nem jelenti azt, hogy mindenki tök jól élt, akkor is hatalmas különbségek voltak a pártfőtitkárok és miniszterkék életszínvonala, és a nyomdászok, bérelszámolók, kalauznők és lakatosok életszínvonala között. Ezt azért, aki racionálisan tekint vissza a múltra, látja is.

 

De ezekre tételesen:

 

-- összkomfortot,

Anyám egy volt műhelyből kialakított nyóckeri, dohos lakásba született, már negyedikes volt, amikor a beugró kifizetése után kiutalták nekik az összkomfortos panelt (azbeszttel, mint utóbb kiderült). Anyám köszöni szépen, asztmás is.

Amikor öcsémmel terhes volt, bement a szociális osztályra, hogy kéne egy lakás. Kiadtak neki egy címet, egy szuterénlakás volt, anyám feje magassága felett ért véget a fal salétromossága. Anyu elsírta magát, amikor meglátta, még nagymamám megvigasztalta, és mondta, hogy fogadja csak el, majd megpróbálják kiszárítani, lakhatóvá tenni, a semminél ez is több, és ha visszautasítja, akkor nem adnak semmit neki, mert "nem kell válogatni, elftársnő". Aztán meg majd én ott alszok a mamáékkal, anyu meg apu meg csak aludni mennek oda, mert a másfélszobában nincs hely ennyi embernek (akkor még keresztanyám is otthon lakott). Na, anyu, vissza is ment, hogy jó, köszöni, elfogadja. Mire az ügyintéző hitetlenkedni kezdett: 

-- Megnézte maga azt a lakást, kislány?

-- Igen.

-- És nem vizes?

-- De vizes, de hát mégiscsak valami fedél.

-- Tudja mit, elvtársnő! Ne fogadja el, és adok én magának egy másik címet.

Így kaptunk meg egy nyóckeri állatira komforttalan szoba-konyhát, ahol tízéves koromig laktunk. Fürdőszoba nem volt, babakádban, illetőleg lavoárban fürödtünk, és a wc a körfolyosó végén volt. De a cserépkályhát imádtam. Persze lehet, hogy én is COPD-s leszek, de mán mindegy, ezt akkoriban nem tudhatták még.

De tény: az egyik nagymamám összkomfortban lakott, a másik meg szintén másfélszobás félkomfortban (wc, ülőkád volt, melegvíz nem, fűtés cserépkályhával, papa/mama párttag volt, szóval ezt lehetséges, hogy ingyen kapták a társbérlet keserű évei után).

 

-- a szakszervezeti beutalókat

Ilyen nekünk nem volt. Anyám próbált szerezni, amikor az évekig tartó ínhüvelygyulladása volt és gyógyfürdőt javasolt az orvos, de hogy ő sose jutott el ilyenbe, az biztos. Az ínhüvelygyulladása miatt mai napig tele van ganglionokkal a keze, amit én masszíroztam neki valami büdös krémmel, hogy ne fájjon annyira. A rendszerváltás után a BKV újított és lett számítógép a bérelszámolóknak is, akkor már nem kellett az írógépet vernie, nem erőltette meg a kezét, ezért elmúlt az ínnhüvelygyulladás. A ganglionok viszont maradtak.

Az apai ágon örökölte a szülői házát (vidéken) a nagymamám, odajártunk nyaralni. Mamáék meg rokonokhoz mentek nyaranta Erdélybe vagy Kecskemétre. Amikor már nagyobb voltam, a keresztapámék vettek egy telket szintén vidéken, az egész család építette rá a házat fel. Aztán már odamentünk nyaranta mi gyerekek a keresztanyám nyakára, illetve láthatási időben meg apámék vidéki házában nyaraltunk, ahol jancsi kályha volt, és még a vizet is a kútról hordtuk és lavoárban mosakodtunk. WC nem volt, ásóval-kapával-nagyharanggal végeztük a kert végében az ügyeinket...

 

-- a betegség- és nyugdíjbiztosítást,

Ez megvolt. Mondjuk anyám már akkor is kellett vigyen magánorvoshoz, mert az Aurórában a dokinő félrekezelt, még jó, hogy nem meningitiszem volt, mert a tünetek alapján az is lehetett volna. Így meg csak a bőröm jött le, mire a magándokihoz kerültem. De az tény, hogy az eü. többé-kevésbé jól működött, de ne felejtsük el: vontak járulékot érte és külföldön se az utcán hullottak halomra az emberek kommunizmus híjján.

A nyugdíj, hát igen: azt majd meglátjuk, hogy nekem lesz-e onnan 300€-m vagy sem. A rokonaim kapnak nyugdíjat, de pl. az egyik dédanyám az öregségi nyugdíj töredékére volt csak jogosult, mert Romániából költözött át a fiához és így számolták át neki. Tízéves korom környékén konrétan 240 Ft-os nyugdíja volt.

 

-- az iskoláztatásodat

Köszi a szóképolvasást, mondjuk hasznát veszem. :) Csak tudod, ez se a kommunizmus vívmánya, hanem Mária Teréziáé. ;P Az iskolaépületről ezt lehet tudni: "...épült 1913 és 1924 között (az első világháború miatt elhúzódva) egy fiú- és egy lányiskola" Az én időmben már koedukált oktatás folyt.

És nem azt mondtam, hogy a kommunizmus, mint eszme hibás, csak azt, hogy voltak túlkapásai. És végül: Jelentősen különbözik-e egy olyan rezsim, aki burzsujozik meg kulákozik egy olyantól, ami migráncsozik meg dollárbaloldalazik? Miközben mindkettőben más vérén gazdagodik az elit. Értsd jól: nem a kommunizmus vagy az államosítás volt a baj! Nem! Hanem a módja, ahogy ezt megvalósították. És értem én, hogy a háború után valamit kellett csinálni, de ebben legalább annyira megvolt a szovjet elftársoknak való megfelelés, mint a háború utáni kényszerhelyzet. És csináltak valóban egy rakás klassz dolgot is, de ettől még marad a véleményem: Robin Hood is tolvaj volt!