Sokan azt az érvet szokták felhozni a relativitáselmélet mellet, hogy helyes eredményekre vezet, tehát jónak kell lennie.

 

Vannak esetek, amikor az eredményeket igazítják az elmélethez. Ilyen például a fényelhajlás és a Merkúr mozgása, ahol előre tudták, hogy mit kell kihozni a mérés alkalmával. Abból lehet tudni, hogy hazudtak, hogy a mérés eredményének a számértéke helyett csak annyit közöltek, hogy éppen annyi, amennyi az elméletből következik. 

Minden műszaki ember tudja, hogy ilyen nincs. 

 

Azután vannak esetek, amikor nem a relativitáselméletet használják a számítások alkalmával, hanem valami teljesen mást. Az áltrel esetében például a számításokat nem a Minkowski féle geometriával végzik (amit az elmélet tartalmaz), hanem a Riemann geometriával. Vagyis becsapják a nagyközönséget.

 

Azután vannak esetek, amikor addig pofozgatják a képleteket, amíg meg nem kapják a kívánt eredményt. Egyszerűsítenek, közelítenek, a magasabb rendű tagokat elhanyagolják, normálnak, stb. Ez is a laikusok becsapása. Ezt történt pl. a Fizau kísérletnél. 

 

De vannak esetek, amikor egyszerűen hazudnak. Mint pl. az 1919-es fényelhajlási kísérlet alkalmával, amikor is Eddington előre megfontolt szándékkal hazudott az újságíróknak. 

 

 

Nos, így lehet elhitetni egy elméletről, hogy jónak kell lennie, hiszen helyes eredményre vezet. Ahol meg nem, arról hallgatnak. Ilyen a Sagnac kísérlet és a Michelson-Gale kísérlet.