A mai napon rászántam magam arra, hogy kihasználjam az adódó lehetőséget, ez pedig a Kulturális Örökség Napjai rendezvény, illetve rendezvények. Szombaton kezdtem, éspedig a Főváros Szabó Ervin könyvtárral, tíz órakor indult. A könyvtárépületébe most a főbejáraton jutottunk be, ami nem nagyon használatos, annak idején a tulajdonosai, a Wenckheim család is  csak ünnepi alkalommal, például nagy bálok esetében nyittatta ki ezt az egyébként nagyon szép, kovácsoltvas díszítésű kaput. Ez az épület a Wenckheim család tulajdona volt, 1838-ban a nagy pesti árvíz szinte leradírozta a régi, ócska házakat, és az ott lévő telkek nagyon olcsón lettek kaphatók. Akkoriban jött divatba Pesten palotát építeni.

Most pedig érdekes történet következik! Wenckheim János hosszú ideig agglegényként élt, és úgy tűnt, ezen nem is óhajt változtatni. Volt egy unokaöccse, aki ugyan nem sürgette a nagybátyja halálát, de abban a biztos tudatban élt, hogy óriási vagyon marad rá. Erre mi történt? Az öregúrnak megtetszett a házvezetőnője 17 éves lánya. A mama rögtön felmondott, nem akarta, hogy a lánya pletykák tárgya legyen. Wenckheim viszont arra jött rá, hogy szereti ezt a nőt, és feleségül vette! A házasságból egy kislány született, sajnos, az anya nem sokkal a szülés után meghalt. Amikor a lány kétéves lett, az apja is. Érthető módon az apa gondoskodni akart a gyerekéről, és két megbízható gyámot rendelt ki mellé. a hoppon maradt unokaöccs viszont pert indított, és azt akarta bebizonyítani, hogy a lánynak nem Wenckheim az apja. A gyámok résen voltak, és idejekorán elfojtották ezt a követelést.

Ha valakinek ismerős a történet, az jól gondolja, ez az Egy magyar nábob, illetve a folytatása, a Kárpáthy Zoltán alaphelyzete.

Wenckheim Christina szép, művelt és gazdag lány lett. Aztán találkozott egy másik Wenckheimmel, aki másodfokú unokatestvére volt, a fényképe szerint jóképű fiatalember volt, Christina pedig csinos lány. Egymásba szerettek, és összeházasodtak. Minden jel szerint boldog házasságban éltek, két gyerekük született. Sokat jótékonykodtak, Nem a jótékonykodás, de az első világháború és az azt követő békekötés megtépázta a gyerekeik legendás vagyonát, kénytelenek voltak a palotát előbb bérbe adni, majd eladni. A főváros vettem meg 1927-ben, pár évbe beletellett, mire a célnak megfelelően átépítették. Végül 1931-ben adták át. Aztán elindultunk fel, a díszlépcsőn. Szép sorjában megnéztük a báltermet, a hölgy és az úr fogadószobáját, a báltermet, ez utóbbiban valami erkélyfélén játszott a zenekar. Az oda vezető folyosón három nagy tükör, itt lehetett a hölgyeknek-uraknak megszemlélni, hibátlan-e a toalettjük. Egy csodaszép bronzcsillárt nézegettem, tekintélyes súlya miatt külön fémhíd tartotta, persze az álmennyezet fölött. Megtudtuk, hogy mind ezt a termet, mind a csodás, faborítású könyvtárszobát elég gyakran bérelik ki a filmesek, ezen csöppet sem lepődtem meg! Az egyik olvasóteremben érdekes formájú csigalépcső volt, mint megtudtuk, ezt még a Ganz Hajógyárban tervezték és építették, ezt is megőrizték, mint a hazai ipartörténet fontos részét. Ezután megnéztük az épület makettjét, így áttekinthetőbb volt. Ekkor az is kiderült, hogy ez a nemkívánatos esemény, például tűz esetén menekülő útvonalnak használható. Az eredetileg egy órásra tervezett bejárásból vagy hetven perc lett,  de senki nem bánta! Én már voltam ott ilyen bejáráson, de még így is sok újdonságot és érdekességet láttam-hallottam!

.