Ez kicsit OFF:
Amit az előbbi hozzászólásomban illedelmesen lebegtetek, az nem a véletlen műve lesz, nem spontán történések, hanem ürügyekkel jól kimagyarázott olyan jelenség, amelyről ma már tudjuk, hogy logikailag értelmetlen, nincs győztese, hatalmas önpusztítással is jár (ma már a föld létét is veszélyezteti), de - a nagyokosok szerint - egy bevált megoldás olyan válságok kezelésére, amely ma a világ fejlett nyugati régiójában kialakult. Ugyanígy alakult ki szűkebb területeken, az uralkodói körökben a régmúltban számos alkalommal, s ugyanolyan mentális következményekkel, mit amelyek a ma embereinek többségét jellemzik.
A könnyű és gyors élvezetekre való törekvés, mint hedonikus létmód, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző, sőt egyfajta célként lebeg előttünk, ám évek, évtizedek alatt kialakuló hosszú távú hatása mentális zavarok felerősödéséhez vezet, mely jól nyomon követhető akár itt a fórumokon a hozzászólásokban is. Ez a - kihangsúlyozom - NEM betegségként jellemezhető állapot, a mai világ létszemléletéből ered, s leginkább a szüleinktől (akik szintén ettől szenvednek, s emiatt hatnak ránk) ered, de komoly befolyása van a környezetünknek is.
A jellemző - egyénenként különbözően súlyos - tünetek:
- Állandó boldogtalanság érzet - pillanatnyi örömök, a gyors és könnyű élvezetektől.
- A világ egy ellenséges hely, s folyton akadályokba ütközünk, amelyek felbosszantanak.
- Enyhülésként folyton élvezetekre vágyunk, ám az idő haladtával egyre többre.
- Másoktól érkező apró bántások felnagyítva csapódnak le bennünk.
- Érzékenyek vagyunk a rosszra, alig vesszük észre közben a jót.
- Állandóan agyalunk vagy a múlton, vagy a közeljövőn, hogy mit tegyünk, és hogyan.
- Tele vagyunk gyanakvással másokkal szemben, noha (s ez időnként kiderül) nincs alapja.
- Nem ritkán életfájdalomba süllyedünk, és megkérdőjelezzük saját létünket is.
- Félünk, hogy egyedül hagynak minket, ugyanakkor meg egyedüllétre is vágyunk.
- Időnként cselekvési kényszer tör ránk, de a megvalósulás akadályokba ütközik.
- Hirtelen ötlettel kockázatos cselekvésbe kezdünk, meggondolatlanul.
Lehetne még folytatni a látszólagosan ellenmondásokkal teli tüneteket, de nem véletlen, hogy mindezek együttállását - NEM betegségként(!!!) - hanem zavarként tárgyalják.
A felsoroltak mindegyike távol áll a tipikus emberi léttől, így azokat nevezhetjük "neurotipikusnak", akiknél mindezek csupán nagyon enyhe formában jelentkeznek. A mai tipikus tömeg azonban többségében már nem neurotipikus, az átlag lassan oda tart, mint példaként a H.G.Wells "Vakok országában", ahol a vakság a tipikus, és az odatévedt látót "gyógyítani" kívánják az ott élők.
Számos tünet a fentiekből kezelhető, ám ehhez le kellene dönteni azt a vasbeton gátat, amely azt sugallja nekünk, hogy a pszichológus/pszichiáter ördögtől való, és mi meg betegek lennénk. Sajnos leginkább az a "beteg" (a saját fogalmai szerint), aki a másikat betegnek minősíti. Neve is van ennek a mozzanatnak: "Gázlángozás" (egy régi film, a "Gázláng" alapján). Ám ő sem ítélhető el emiatt, s nem nehéz ezt a szokást levetkőzni (ha nehéz akkor már függőségről van szó!).

Hát akkor várjuk (???) a szomszédban már zajló jótékony(???) megoldást(???), amely állítólag helyrerázza(???) neurotipikussá a pszichénket...
(Én egyáltalán nem szeretném eljövetelét)
OFF

Egyébként pedig: igazad van, de az igazságot érdemes árnyaltan tálalni. Erre az árnyalásra azonban a szüleink nem tanítottak meg minket, s ezért nehéz dolgunk van vele. Hiszen kitörölhetetlenül fülünkbe csengenek a hozzánk intézett indulatos szavaik, s saját indulatunkban - az értelmet felülbírálva - ugyanazokat szajkózzuk.

A javulás - és ezt én is tapasztalom - egy hosszú és nehéz folyamat, és a hatékony ráhatás érdekében érdemes elgondolkodni rajta. Egyszer én is megtettem.