szvsz kicsit mulatságos kvázi komolyzenei szempontok alapján elítélni új könnyűzenei irányzatokat, amikor a komolyzene jóformán elvesztette kapcsolódási pontjait a fiatalok 99%-ával. Aki elfelejti, hogy a könnyű zene a 60-as évek óta, születésétől elég egyértelmű funkcióval, szereppel igazolja önnön létalapját, s a rá jelemző stílusjegyek éppen ebből következnek, az szvsz azt se tuggya, mit szeret a könnyű zenében. Vagy már túl öreg hozzá, és jazzre, komolyzenére, illetve nosztalgikusan fiatalsága korabeli könnyűzenére nyitottabb. (ami természetes)
a könnyűzenére mindenkor egyszerű érzelmek egyszerű kifejezése, a fiatalság energiáinak zenébe öntése volt jellemző. Hendrixben nem az volt a pláne, hogy gyorsan gitározott, hanem hogy mit fejezett ki ezzel. Robert Frippben sem az intellektualitás, hanem a rafinált játék lírával és brutalitással, lüktetéssel és elúszásokkal. A gépzenének is vannak olyan rétegműfajai, amelyekben megtalálhatja a magáét, aki kifinomult hangzáskombinációkra, fantáziadús aránykezelésre éhes, és útál táncolni.
Mégis lehet nagyon jó a csupasz, eszköztelen, duftás gépzene is, ahogy nagyon jó volt a Stones is a maga nemében, korában, függetlenül attól, hogy többekhez jutott el, mint mondjuk a Matching Mole.
Más kor, más nemzedék, más világ, amire reagálni kell. Vagy úgy, hogy visszafordul a fiatal zenész egy korábbi korhoz (punk, beat, unplugged mifenék), vagy zagyvál (világzene), vagy próbál valami tényleg mára jellemzőt csinálni: mintákból, kész anyagokból, idézetekből struktúrát alkot, energiával tölti föl, visszakapcsolja az ősi rituáléhoz, a tánchoz, a révülethez. Ha működik, akkor ez szvsz jó dolog lehet: az, aminek lennie kell a könnyűzenének ma.