Szerdán is múzeum, ezúttal az újonnan megnyitott Néprajzi Múzeum, persze előtte egy kis ligeti séta. A múzeum előtt már sokan voltak, iskolás és nyugdíjas csoportok egyaránt. Mi viszont azzal kezdtük, hogy felsétáltunk a múzeum tetejére. Most is elmulasztottam a lépcsőket számlálni, de mentségemre szóljon, hogy a lépcsőket csak másfél-két lépéssel lehetett meghódítani. Felmentünk, körülnéztünk, érdemes volt! A zöld budai hegyek panorámáját igazán csak egy kicsit rontotta el egy belógó bankreklám…

Némi pihenés-nézegetés után lementünk (ekkor sem számoltam a lépcsőket) és bementünk az épületbe. Rövid érdeklődés után megtudtuk, hogy aki csak a modelleket és a kerámia kiállítást akarja megnézni, az ingyenes, csak a továbbiakért kell fizetni. Nem is annyira pénz, mint időhiány miatt maradtunk az első megoldásnál. A makettek érdekesek, jól kidolgozottak, és sok információs tábla segíti a tájékozódást, Ha valaki témakörök iránt érdeklődött, bejelölhette pl. a templomokat, pályaudvarokat vagy akár az éttermeket is. Ezzel legalább elboldogultam.

Aztán következtek a kerámiák, itt is. Sokan voltak, érdekesek voltak, minél régebbiek, annál szebbek voltak. Láttam csukaszürkébe öltözött, búcsúzó katonát is, a tányérra írt évszám 1914-15, nem sok kétséget hagyott afelől, mit is ábrázol. Nem csak magyar kerámiák voltak, szinte az összes világrészből.  Ezek egyike például egy olyan szobrocska, ami egy eléggé morcosnak látszó istent ábrázolt, ajánlatosnak tűnt a kedvét keresni.

A kedvenceim megint az aprócska, alighanem gyerekjátéknak szánt pohárkák voltak, nem is beszélve egy olyan játék konyhaszekrényről, amin ezek hatosával voltak kiállítva. Rögtön játszani akartam vele, de nem hagyták, nem is értem, miért?

Aztán diszkréten elmosolyodtam, mert imádságoskönyv formájú pálinkásbutykosokat is láttam, igaz, voltak ilyenek felirat nélkül is. Rögtön eszembe jutott egy Móra-novella, amiben a pálinkásbutykosra azt írták: Fricska Rozálé eme mindennapi ájtatosság. Akárkié is volt, egészségére!

Futólag benéztünk egy üveg mögött lévő, alighanem a régi vizi mesterségeket (révész, halász, csikász) bemutató kiállításra, ezen megcsodáltam egy remekbe sikerült cifraszűrt. Aki ezt hordta, tekintélyes ember lehetett, aligha pákász. Akárhogy is, ez a múzeum is túl nagy falat volt egyszerre, ide még vissza kell jönnöm.

Most pedig gyorsan bocsánatot kérek a Ligettől: igenis van benne lángossütő, csak keresgélni kell! Vettünk is egyet, kettőnknek is elég volt. Míg megettük, újra láthattuk a felemelkedő léggömböt. Ezzel pedig véget is ért a nagy kaland, legalábbis aznapra.