EsTher
2000.02.14
|
|
0 0
72
|
Kedves Satya!
Kérdezted mennyit foglalkoztam sérült gyerekekkel. Nincs gyógypedagógusi végzettségem, így normál középiskolában tanítottam. Baráti körömben viszont megtapasztaltam, hogy mit jelent sérült gyereket felnevelni. Persze lehet "...örömöt találni az arcukon..", de fájdalmat, tragédiát is a hozzátartozók arcán , akiknek teljesen tehetetlenül kell végignézniük gyerekük szerencsétlenségét. Az általad említett isteni kegyelem, SZVSZ egy családi tragédiában oly kevés, szavak...
Én még mindig azt mondom, amit eddig is, hogy ha lehet - az általad felemlített , ma még gyógyíthatatlan Down-kórt pl. - előzzük meg. Szerintem az anyák sajnálják a legjobban, hogy ma még az abortusznál jobb megoldás nincs.
Lassan 30 éves leszek, nincs még gyerekem, de ha lesz, akkor mindent el fogok követni, hogy egészséges életet adjak. Mert ha már életet adunk, akkor az az élet ne gyógyíthatatlan betegséget, szánalmat, részvétet, kirekesztettséget, állandó kórházi-orvosi stb. felügyeletet jelentsen, főként a mai mo.-i egészségügyi ellátottság keretei között.
Én e témával kapcsolatosan mindent elmondtam Neked, meggyőzni az általad képviselt /főképpen hivatalos/ állásponttal nem tudsz. Legfőképpen azért, mert / a számomra a valós élettől idegen/ cölibátust valló és gyakorló Kat.Egyház ebben a témába nekem soha nem lesz hiteles...
Üdvözlettel,
EsTher |
Előzmény: satya (56)
|
|