"Magyarázkodásoddal kezdesz olyan lenni, mint ..."

 

OFF

 

Megpróbálnék egy egyszerű példát felhozni a mentségemre (ha egyáltalában volna mnetség arra, amit

tettem / teszek) és ami valamiféle magyarázat lenne az ilyen reakcióimra.

 

Lehet, hogy rég te is láttad a "12 dühös ember" c. amerikai filmet, ami egy bírósági tárgyalást követően,

egy esködtszéki ülés folyamán játszódott (Henry Fonda játszotta a pozitív tagot és voltak a 12 tag között

olyan tagok, akik előbb- utóbb, és olyanok is, akik csak utóbb voltak hajlandók elfogadmi az álláspontját,

amely szerint az apagyilkossággal megvádolt fiatal (gyerek)ember felmentése lenne a helyes álláspont.

 

Azok között, akik korábban voltak hajlandók akceptálni H.F. véleményét, volt egy órásmester, aki mielőtt

a tárhyra tért, igyekezett nagyon udvariasan belekezdeni a monbdókájába emígy :"elnézésüket kérem..."

míg volt egy idősebb, feltűnően türelmetlen és ideges, aki makacsul ragaszkodott a vádlott fiatalember bűnösségenek kimondásához, mert sietni akart és egy alkalommal szóvá tette az órásmestert lehurrogó

módon és stalisban, miszerint : "minek iyen udvariaskodó ...?" etc., szinte rendre - utasító hangvétellel.

 

Az udvarias órásmester erre csak annyit reagált ? "Bocsánat, de engem a szüleim így, ilyennek neveltek"

Talán az én eseemben is ennyi, ilyen egyszerű az ok. Elég csak annyit mondanom, hogy régen, 1948-ban születtem és a szüleim már ekkor, maguk se voltak fiatalok. Olyan korba, olyan világba születtek (apám 1908-ban, amikor az udvarias tónus talán több volt, mint egyszerű szólam, gesztus, másként szólva egy viszonyt fejezett ki, jelentett együttműködő emberek között. És egyébként és mind - emellett ez még az írásbeli stílusomra is erősen rányomja a bélyegét, és talán ez nem is kevéssé feltünő a hsz.- aimban is.