Ide is bekapcsolódnék még egy percre, a vita végére:

Akkora birtoklásvágy van bennünk, hogy hihetetlen. Adunk-kapunk egy kis gyöngédséget, egy kedves pillantást, és legszívesebben máris szívünk ketrecébe rejtenénk a drágát... de o csak továbbmegy, a csalfa.

Azt szeretem ezekben a "flörtölos" helyzetekben, hogy nagyon komoly energiákat szabadít fel két ember, hiába nem találkoztak még egymással sohasem. Az izgalom, az érzelmek és a felkavarodó vágyak félresöprik a megfontoltságról alkotott képeinket, kisöprik belolünk a szépen lerakódott eloítéleteket és csak nézünk mint a gyerekek csodálatunk tárgyára, közben persze minden eronkkel azon vagyunk, hogy teljesen nyugodtnak, profinak és barátságosnak tunjünk. Olyan jópofa színjáték.

egyik nap nagyon szerettem volna rámosolyogni egy kedves arcú lányra, akivel a metrómegállóban méregettük egymást. Vívódott melyik kocsiba szálljon, végül egy hirtelen fordulattal egy másik ajtón szállt fel. Úgy helyezkedtem, hogy jól lássam, és amikor rámpillantott.... erolködtem... es a mosoly talán csak egy grimasz lett : ) Lehet, hogy nem is értette mit akarok? : ) Majd kiestem az ablakon mikor egy megállóval késobb leszállt és nem rohantam utána. Ilyenkor mindig nagy marhának érzem magam.