Kedves big!

Mint tudod, én elutasítom a reinkarnációs tant, így az ehhez kapcsolódó filozófiai csűrés-csavarást is az egó magzabolázásáról, az élet szépségeinek és élvezetének elutasításáról, a befelé fordulásról, az önmegtisztításról, az önmegváltásról...stb. is.
Ezért itt nem megyek bele újra, mert egyrészt a reinkarnációs topicban már eléggé kiveséztük, (meg sem néztem még, hogy meg van-e a topic) másrészt ez a topic nem erről szól. Bár kétségtelen, hogy minden, mindennel összefügg. A tisztaságról - lelki, szellemi, testi - alkotott véleményeink is különböznek akkor, ha az életről, Istenről és az Ő rendszeréről másképp gondolkodunk. Más a keresztény erkölcs, más a buddhista erkölcs és más az ateista erkölcs. (Átfedések nyilván vannak.) A tisztaság pedig alapvetően erkölcsi kérdés és nem filozófiai. Az erkölcs pedig mindig hitből fakad.
Ha hiszem, hogy van egy felettem álló Értelem, aki mindent, így engem is létrehozott és minden percemet felügyeli, sőt, majd számon is kéri, akkor másképpen viszonyulok a világhoz és embertársaimhoz, mint adott esetben az, aki nem hisz ebben és úgy gondolja, hogy kizárólag magának tartozik elszámolással. Megint másképp viszonyul a világhoz az, aki azt hiszi, hogy van lélekvándorlás és ezért nem mer leütni egy legyet, nem mer megenni egy finom kacsasültet, vagy marha pörköltet, mert azt hiszi, hogy valamely őse vagy más, egykor ember-volt lélek lakozik benne. Nekem nem koz gondot a hús evés sem és a légy vagy szúnyog leütése sem, mert hitem szerint nem hordozhatnak emberi lelket, de ugyanez egy buddhistának, vagy valamely más keleti hiedelemvilágban élőnek, szörnyű lelki válságot okozna. Amit hiszünk tehát, alapvetően meghatározza erkölcsünket és ezzel azt is, hogy kinek, mit jelent a tisztaság, hiszen a bűn meghatározása sem ugyanaz.
Márpedig a tisztaság lelki értelemben az, ha mentesek vagyunk a bűnöktől. Testi értelemben (a higiénián túl) azt jelenti, hogy csak olyan célra és módon használjuk testünket, amely másra nézve nem káros és saját testünket sem alacsonyítja le. Ebben az esetben pl. a keresztény erkölcs igen szigorú, mert azt mondja, hogy "testetek az élő Isten temploma". Más helyeken ráerősít a tanítás pl. azzal, hogy hangsúlyozza isten-képmásságunkat, Pál apostol pedig azt írja, hogy mindazok, akik utcanővel közösülnek, azok beszennyezik magukat. Ez csak néhány példa volt a sok-sokból kiragadva.
Ha tehát valaki úgy tekint magára, a testére, mint Isten templomára (amely szent), az tudja, hogy bármely cselekedet, amely testét (vagy teste által a lelkét is) bemocskolja, az Isten szentségét mocskolja be. Ha az előbbi példát vesszük az utcalányokkal való közösülésről, akkor egy kereszténynek nyilvánvaló kell legyen, hogy ez esetben tisztasága csorbát szenved. Ahhoz hogy megtisztuljon, el kell ismernie Isten előtt, hogy vétkezett, hogy bűnös, meg kell bánnia és bocsánatot kell kérnie a "templom" tulajdonosától. A bocsánatkérés után pedig feloldozást (megtisztítást) kell kérnie. És mindvégig hinnie kell, hogy Isten irgalmas és tényleg megbocsát neki, ha bűnbánata őszinte. A keresztény ember nem tudja magát megtisztítani, csak kérheti, hogy (a hite szerint létező és személyként élő, vele kommunikáló) Isten bocsásson meg és törölje el a bűnét.
Ezzel szemben pl. egy buddhista, aki nem hisz egy valódi, önálló személyként élő Istenben, nem is kér senkitől bocsánatot és a bűnétől is önmaga próbál megszabadulni, pl. erős meditációval, mantrák dúdolásával, légzéstechnikákkal, önmaga büntetésével (pl. azzal, hogy elvet minden élvezetet), és a "megvilágosodás" hajszolásával. Számára a megtisztulást nem Isten kegyelme és szerető megbocsátása adja, hanem a különböző technikák "bevetése" által kívánja elérni. Ezért mondjuk erre, hogy önmegváltással kísérletezik. A buddhista ember azt gondolja, hogy bűnei a vágyaiból származnak. Ha kiirtja a vágyait, akkor bűnei sem lesznek. Ezért egész életét annak rendeli alá (legalábbis a világtól elvonult szerzetesek, mert másnak erre nincs módja), hogy megszabaduljon mindattól, ami az emberi életet szebbé, színesebbé, élhetőbbé, vidámabbá...stb. teszi. Bizonyos vágyak természetesen tényleg bűnre ösztönöznek sokakat, de nem a vágyak kioltása (ami lehetetlen egyébként, hiszen a szerzetes is vágyakozik, csak másra, pl.: megvilágosodásra, átszellemülésre, transzcendens élményekre...stb.) a megoldás, mert velük együtt a pozitív, jó vágyakat is ki kellene irtani. És ez lássuk be, értelmetlen!
Ha kiirtanánk mindenkiből (és ez a buddhizmus tanítása) az olyan vágyakat is, mint a szeretet utáni, a társ utáni, a gyermek utáni, a barátság utáni, a munka öröme utáni, az alkotás öröme utáni, az embertársaink szolgálata utáni, a boldogság/boldogulás utáni, a faj és létfenntartás utáni...stb. vágyainkat, akkor bizony megnézhetnénk az így kialakult világot! Ha (tegyük fel ezt a horrorisztikus elképzelést) ebben a pillanatban mindenki igazi, száz százalékos buddhistává (+ lásd keleti társai) válna, akkor néhány generáció múlva, amelyek tagjai már mind élnek, az emberiség kihalna!!!!!
Szeretet vágy, szerelem vágy, egzisztenciális vágyak, gyermekek születésének vágya és egyebek nékül GAME OVER!
Ha azonban ezek a vágyak megmaradnak (és elismerjük, hogy ezek kellenek is az élethez), akkor bizony azt is el/fel kell ismernünk, hogy a buddhista típusú "utak", bizony járhatatlanok, a semmibe visznek!
Sokszor elég egy tanítás esetleges beteljesülését lemodellezni, hogy láthatóvá váljon életképességük, vagy csődjük. Mindig jó feltenni magunknak a kérdést egy tanítás (főleg vallási tanítás) kapcsán, hogy mi lenne akkor, ha megvalósulna? A buddhizmusból pl. kiábrándultság, örömtelenség, elszigetelődés és halál.

Ez a tanítás befelé fordít, elszigetel. Arra ösztönöz, hogy csak magaddal törődj, a saját megvilágosodásoddal, megváltásoddal. Ez az "út" egyszemélyes. Nincsen másokra szükség.
A keresztény tanítás éppen ellenkezője: kifelé fordít, rámutat a másik emberre és azt kérdezi: Mit tettél a másik emberért? Ez az út, társas út. Istent nem érdekli, hogy mit tettél magadért. Csak az, hogy életedet hogyan használtad fel mások javára. Itt az érdem csak az, ha szolgálsz másokért, másoknak a javára is. Mint már írtam, az önzés útja helyett, az önzetlenség útját kell járni.
Ha tehát az modellezem le, hogy mi lenne, ha a krisztusi tanítás szerinti élet valósulna meg az egész világon?, akkor az eredmény az, hogy egy nagy-nagy szerető közösség élne a földön, amelyben nincs helye az önzésnek (és az ebből fakadó helytelen vágyaknak), hanem mindenki abban keresné a saját örömét, hogy örömet szerezzen "felebarátainak". Mindenkiben az irgalmas szamaritánus baráti (felebaráti-embertársi) szeretete élne mindenki iránt. Ez a lelkület járna át mindenkit. Ennek a tanításnak a "végterméke" egy boldog, örömteli világ lenne! Tele túláradó, felszabadult, vidám ÉLETTEL! Az élet igenlésével a halál (pl. névtelen feloldódás a személytelen nirvánában) helyett.
Krisztus azt mondta: "ÉN VAGYOK az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET!" Én ebben hiszek, mert látom, hogy jó ez az ÚT és oda visz, ahová menni vágyom, az ÉLETBE!
Óvakodjatok a halál vallásaitól, mert most szépnek és jónak látszanak, de az út, amit mutatnak a halálba vezető út. Vajon melyik tanítás az útról, származik valóban az egyetlen, igaz és személyes Istentől, aki szeretetből alkotott minket? A halálba vagy az életre vivő út?

Üdv: Pajzs