Na, küldök egy mesét, aztán eloffolok innen. Bocs, ha hosszú.

A szamarkandi Wahed al-Arabi története

A király tükre

Élt egyszer Khoraszánban egy hatalmas király. Hatvan város, négy folyó, százezer ember fölött uralkodott. Tízezer páncélos vitéznek, háromezer harci elefántnak parancsolt. Birodalmát azonban nem lovagjai fegyvereivel és elefántjai agyaraival uralta. A királynak volt egy hatalmas tükre, amelybe amelybe ha belenézett, egész birodalmát látta, a babot főző parasztok kunyhóját és az ellene intrikáló udvari főemberek palotáját. Így a király mindent látott, ami a nap alatt történt, és mindig tudta, kivel, mit, mikor kell cselekednie.
Eljött az idő, amikor a király megöregedett, és látta, hogy birodalmában minden úgy van, ahogy annak lennie kell. Úgy döntött, hátralevő napjait a szent iratok tanulmányozásával tölti. Távozása előtt birodalmát három fia között osztotta fel, úgy, hogy mindegyiknek az alkata szerinti tartományokat adta örökül: az inas és fürge fiú a sivatagos részeket kapta, a kövér és kényelmes a fülledt délvidéket, az erős és lassú a hegységeket. Majd három darabra törte a tükröt, fiait egyenként magához hívatta és így szólt hozzájuk:
- Ó fiam, örökül hagyom rád azt a vidéket, ahol a képességeidet a legjobban kihasználva, boldogan élhetsz majd; de hogy jól uralkodj és ismerd a világot, amelyben élsz, íme rád hagyom ezt a tükröt, amelyben látod a birodalmad teljességét. Képességeid révén és a tükörben látottak segítségével mindig azt teheted majd, ami a megfelelő neked és tartományaid számára.

Miután a birodalmat ily módon felosztotta és fiait beavatta a tükör rejtelmébe, a király elvonult egy kolostorba birodalma legvégső határvidékén. A fiai eleinte jól megvoltak saját tartományaikban, mert a körülmények között mindegyik jól tudta hasznosítani adottságait. Ez azonban felfuvalkodottá és elbizakodottá tette őket. Egyszer újra találkoztak. A sivatagból érkezett fiú így szólt testvéreinek:
- Nézzétek, öntözéssel micsoda jólétet teremtettem a sivatagban. Nektek is öntöznötök kell a földet, hogy népetek boldogan éljen rajta.
- Van vizünk elég. Tinektek ellenben ki kellene vágnotok a fákat, hogy termőföldhöz jussatok, ahogyan mi tesszük – válaszolta a déli fiú.
- Mindketten ostobák vagytok! Le kell ásnotok a földbe, hogy annak kincseit bányászhassátok! – szólt a hegyekből érkezett.
Az igazát mindegyik fiú azzal bizonygatta, hogy a saját tükrét mutogatta, abban azonban mindegyikük csak saját birodalmat látta, így nem tudták meggyőzni egymást. Mivel mindegyik meg volt győződve, hogy egyedül az ő tükre mutatja a teljességet, azt akarta, hogy a másik kettő is az ő módszereivel építse országát. A tartományok határán lángok csaptak fel. Amikor a sivatagi seregek meghódították a dzsungelt, az öntözőcsatornák mocsárrá változtatták a termőföldeket; amikor a hegyi lovagok végigsöpörtek a sivatagon, bányák fúródtak a homokba, de a laza homok maga alá temette a munkásokat.
A király fiai sokáig küzdöttek egymás ellen, hol egy kettő ellen, hol kettő egy ellen, de egyik sem tudta a másikat legyőzni. Úgy döntöttek, apjuktól kérnek segítséget. Lovas futárok száguldottak az egykori birodalom tűztől vöröslő határaira, a királyt rejtő kolostort azonban nem találták.
- Eh, hamisságot mutatott a tükör – mondták a fiúk haragosan – apánk bizonyára így akart megosztani, s aztán itthagyott minket.
Együtt felmentek a nagy Rúkh-hegy csúcsára, és a tükör darabjait onnan lehajították a mélységbe. A tükrök hulltak, hulltak, és a hegy szikláinak ütődve millió apró szilánkra zúzódtak, amelyeket a szél szétszórt az egész világon.

A tükör szilánkjait azóta sokan megtalálták; amíg ezt a mondatot elmondom, ezrek találnak rá. Mindegyik szilánk elhanyagolható része a tükörnek, mégis az egész mindenség látható benne. De akik ráakadnak egy szilánkra, mind azt hiszik, hogy saját teljességüket tartják a kezükben. Hogyan is hihetnék máshogy? Akármelyik szilánkba néznek, ugyanazokkal a szemekkel ugyanazt látják.