2. Stokes és Miller éter-sodródásos elmélete (a Földdel együttmozgó újfajta fényközegre épülő elmélet)

Georg Gabriel Stokes (1819-1903) és Dayton Clerence Miller (1866-1941) nevéhez köthető az az elképzelés, amely szerint a mozgó Föld magával sodorja az étert a közvetlen környezetében.Az inteneten a Drift Theory (sodrás elmélet) elnevezés terjedt el. Stokes már 1845 körül azon a véleményen volt, hogy a Föld felszínének közelében az éter hozzátapad a Földhöz. Így a Föld, magával sodor egy néhány-száz méter vastag éter-réteget. Nagyobb magasságban már csak részben sodorja magával, több kilométer magasságban pedig már egyáltalán nem. Így gondolta később Miller is. Vagyis szerintük eleve helytelen a „mozdulatlan éterben haladó Föld” modellje, mert az éter nem mozdulatlan, hanem a felszín közelében együtt halad a Földdel. Szerintük ez volt az oka az MM kísérlet negatív eredményének.

A Földdel együttsodródó éterelképzelés tökéletes összhangban van a Michelson-Morley kísérlet negatív eredményével. A kísérlet azt bizonyította, hogy akármilyen irányban mozog is a Föld, mindig nyugodni látszik az őt körülvevő éterben, hiszen együtt mozognak. Az akkori tudósok nagy része azonban mégis elutasította ezt a logikus magyarázatot, aminek két oka volt. Az első, hogy a Földdel együttmozgó éter teljesen ellenkezett az ekkorára már uralkodóvá vált felfogással, mely szerint az éter tökéletesen mozdulatlan közegként tölti ki az univerzumot.

A másik ok, amiért a Földdel együttsodródó étert elvetették egy korábbi kísérlet volt. Hippolyte Fizeau (1819-1896) francia fizikus 1851-ben elvégzett kísérlete szerint egy mozgó folyadék csak részben ragadja magával az étert, teljes egészében semmiképpen sem. Ebből tévesen arra következtettek, hogy a mozgó Föld sem sodorhatja magával teljesen az fény közegét, így az nem haladhat együtt a Földdel.

Ha az akkori tudósok képesek lettek volna elszakadni a régi mozdulatlan étertől, akkor a kutatás egészen más irányba fordulhatott volna. Már sokkal előrébb tartana a fizika. De sajnos nem így történt. A vita nem jutott nyugvópontra. A Lorentz-hívők ragaszkodtak a hagyományos éter-elképzeléshez. Stokes és Miller hívei pedig nem fogadták el Lorentz bizonyíthatatlan magyarázatát az interferométer karjának összenyomódásáról. Így a Michelson-Morley kísérlet negatív eredménye felett még a 19. és a 20. század fordulóján is dúltak a viták. A fény hullámjelenségnek mutatkozott, de a hullám közegét, amiben a rezgés halad, nem tudták kísérletileg kimutatni, ami komoly válságba sodorta a fizikát.