Röviden tekintsük át, mi volt a három eltérő magyarázat lényege!

Lássuk az elsőt!

1. Lorentz és Fitzgerald elmélete a nyugvó éterről (1892)

Lorentz, – aki ekkoriban a fizika legnagyobb szaktekintélyének számított – a negatív eredmény ellenére is makacsul kitartott a nyugvó éter mellett, ami nem meglepő, hiszen ez éppen az ő saját „találmánya” volt. Szerinte az abszolút nyugvó homogén éter annak ellenére létezik, hogy kísérletekkel nem lehetett kimutatni. George Francis Fitzgerald ír fizikus szerint az MM kísérlet azért lett sikertelen, mert az éterben való mozgás miatt az interferométer deformálódott. A műszernek az a karja, amely a Föld haladási irányába esett, az „éterszél” hatására összenyomódott, vagyis megrövidült. Mégpedig pontosan akkora mértékben rövidült meg, amely éppen kompenzálta a sebességkülönbséget. Lorentz kapva kapott ezen a magyarázaton, mert így megmenthetőnek vélte a nyugvó éterét. Azonban a rövidülés csakis erre az esetre kitalált alkalmi felvetés volt, ezért nem is aratott osztatlan sikert. Miért bosszantana minket a természet azzal, hogy pontosan annyira deformálja a műszert, amely éppen megakadályozza az éter kimutatását? – kérdezték többen a tudósok közül.

De a Lorentz-Fitzgerald magyarázatnak volt egy ennél is súlyosabb hibája. Az éterszél összenyomó hatását nem tudták semmiféle más kísérlettel kimutatni. Nem is lehet. Ugyanis, ha megpróbálnánk megmérni egy méterrúddal, hogy valóban összenyomódik-e a műszer karja, akkor kiderülne, hogy nemcsak a műszer karja nyomódik össze az éterszélben, hanem maga a méterrúd is, ezért ugyanazt a számszerű eredmény kapjuk, mintha az összenyomódás nem is létezne. Ezért az összenyomódás helyből bizonyíthatatlan. A tudományban pedig nincs értelme olyan kijelentésnek, amelynek bizonyítására semmiféle mód sincs. Ez a verifikációs elv. Ezt sértette meg Fitzgerald elmélete, így még Lorentz óriási tekintélye sem volt elegendő az összenyomódásos magyarázat elfogadtatásához és a mozdulatlan éter megmentéséhez.