Pár hónappal ezelőtt a Nők Lapjában volt egy Vekerdy cikk egy mamáról, akinek a 2,5 éves gyereke zilált, fékezhetetlen és rendkívül indulatos volt. Fő okként az derült ki, hogy a mama mindent ráhagyott a gyerekre, hagyta a "határvonalakat" úgy mozgatni, ahogy azt a gyerek indulata megkövetelte. Ha jól értelmeztem a cikket és jól emlékszem rá, az volt a konklúzió, hogy a gyerek attól volt dühödt, mert egyszerűen nem tudta, hogy meddig mehet el és hiányolta a konkrét kereteket. Mivel nem volt kapaszkodója, bizonytalan volt és ez dühítette.

Az általam leírtak szerintem a gyerekem jó fejlődési irányát igazolják, hiszen ő nem csak ösztönösen, hanem már tudatosan keresi lehet-nem lehet, elfogadható-nem elfogadható között húzódó határt, miközben ezt saját egyéniségére vonatkozóan igyekszik leképezni. Azért igyekszem mindenáron megnyugtatni, hogy ő alapvetően jó, legfeljebb időnként olyan tesz, ami nem jó, hogy az önbizalmát, önszeretetét és önbecsülését ne érje csorba.

Magyarul szerintem a hiszti nem feltétlenül rossz és elitélendő, mert gyakran segít helyretenni dolgokat. Azt se bánom, ha néha az akarata túl erős, mert az sokkal jobb, mintha gyenge lenne.

Az oltalmazó kar pedig minden hiszti végén ott várja őt és láthatólag ezt nagyon fontosnak tartja. Ha egyszer bocsánatot kért, soha nem tartom tovább a haragot (mégha esetleg fortyog is bennem valami), hanem együtt lépünk tovább a nap egy másik szakaszába.