Index Fórum

Carnuntum 2022.01.24		-1 0 1293
Buji Ferenc A BOTLÁS KÖVE avagy a p- > f- hangátalakulás* A finnugor nyelvészet egyik klasszikus hangtörvénye a finnugor avagy ugor alapnyelvi szókezdő p hang átalakulása a magyarban f hanggá. Jól ismert példája ennek a hangfejlődésnek a vogul päηk, zürjén pon, votják puη, finn pää > magyar fej valamint a zürjén pu, cseremisz pu, vogul på-, finn puu > magyar fa átmenet, de nyelvészetünk számos szavunknál regisztrált hasonló p- > f- hangfejlődést (fül, fal, falu, fazék, fagy, facsar, fúr stb.). Sőt, a finnugor vagy ugor alapnyelvi szókezdő p- a magyarban nemcsak f-fé, hanem b-vé is alakult: zürjén pevse, votják polin > magyar bél (de lásd még bal, berek, bog, bogyó, bőr stb.). Mivel p- > f- hangfejlődés egyetlen finnugor nyelvnél sem adatolható a magyaron kívül (p- > b- hangfejlődés a zürjénben és a votjákban van), nyelvészeink arra a következtetésre jutottak, hogy a p- > f- hangfejlődés csak a magyar nyelv önálló fejlődése folyamán, az ugor nyelvek közül való kiválása után kezdődhetett el, és már a honfoglalás előtt, sőt talán már a török nyelvekkel való érintkezés korával be kellett fejeződnie, ugyanis ettől az időszaktól fogva nem regisztrálható p- > fhangfejlődés. Röviden ez a p- > f- hangfejlődés teóriája mai nyelvtudományunk szerint. Véleményünk szerint azonban p- > f- hangfejlődés nem ment végbe, hanem ehelyett egy ellenkező irányú (f- > p-, illetve b- > p-) hangfejlődés történt. Az alábbiakban ezzel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk megosztani az olvasóval. Mindenekelőtt tudni kell azt, amivel egyébiránt nyelvtudományunk is tisztában van, még ha nem is veri nagydobra, nevezetesen azt, hogy a finnugor illetve ugor alapnyelv éppúgy nem ismerte az f hangot, mint a b-t (csak egy bilabiális zöngés réshangot a b helyett), s ugyanez mondható el a mai finnugor nyelvekről is (a fent említett zürjén és votják kivételével) a b hang vonatkozásában. Például a mai finn nyelvnek csak az idegen eredetű modern szavaiban mint amilyen például maga a finn szó található f hang. A finn szó ugyanis nem finn, hanem germán eredetű.1 Az a tény, hogy a finnugor és ugor alapnyelv e hiányosságai nem kapnak külön hangsúlyt, hanem nyelvészeti munkáink egyszerűen átsiklanak felette anélkül, hogy külön kiemelnék őket, nézetünk szerint alkalmas a félrevezetésre, pontosabban alkalmas annak az állapotnak a fenntartására, amelyet nem zavarnak fölösleges kétségek. Ugyanis ha e tény kellő hangsúlyt kapna, akkor a finnugor-ugor p- átalakulása a magyar f- hanggá legalábbis megkérdőjelezhető lenne, s ha minden finnugrisztikai előismeret nélkül közelítenénk a pf viszonyhoz, joggal gondolhatnánk arra, hogy inkább a finnugor nyelvek voltak azok, amelyek a magyar nyelv igen gyakori f- (és b-) kezdőhangját kénytelenek voltak egy számukra jól ismert és gyakran alkalmazott p- hanggá átalakítani, minthogy az f és a b hang ismeretlen volt előttük. Egy ilyen kényszerítő tényező viszont nem állna fenn akkor, ha megmaradnánk a hagyományos finnugor p- > magyar f- hangfejlődés teóriája mellett; sőt, ez esetben a magyar nyelvnek eredeti természetén kellett volna erőszakot vennie, és ősi finnugor-ugor eredetű p- hangjait kellett volna valamilyen oknál fogva felcserélnie egy olyan f- vagy b- hangra, amely mindaddig ismeretlen volt előtte, s amelyet egészen addig nem is használt, sem szókezdő, sem egyéb pozícióban. Tehát míg az f- > p- hangfejlődés egy szükségszerűség eredménye volna, tudniillik annak következménye, hogy az adott nyelv nem ismeri az adott hangzót, s azt kénytelen helyettesíteni egy általa ismert hangzóval, addig a finnugrisztika által tételezett p- > f- hangfejlődés révén az adott nyelvnek ősi hangzóit kellett volna idegen és ismeretlen hangzókra felcserélnie: vagyis nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy ez esetben idegen és ismeretlen hangzókkal bővült a magyar nyelv (ami egyébként természetes nyelvi folyamat), hanem arról, hogy ősi szavainak kezdőhangját cserélte fel egy idegen és ismeretlen hangra, helyesebben hangokra (p- > f- illetve p- > b-). Egyfelől tehát rendelkeznénk egy természetes nyelvfejlődési folyamattal: az idegen hangalakot a finnugor nyelvek sajátjukká teszik, vagyis saját ősi nyelvi ízlésük szerint formálják; másfelől pedig egy természetellenes nyelvfejlődési folyamattal: ami a magyar nyelvnek eredendően sajátja volt, azt elidegeníti, vagyis elkezdi átformálni egy tőle merőben idegen hangzásvilág törvényszerűségei szerint. Magától értetődik, hogy ha semmi egyebet nem veszünk figyelembe vagyis eltekintünk a fent említett előzetes finnugor nyelvészeti feltételezéstől , akkor a két nyelvfejlődési folyamat közül az előbbi hasonlíthatatlanul valószerűbb, mint az utóbbi. Nyelvtudományunk természetesen a számára magától értetődő s megkérdőjelezhetetlen finnugor > ugor > magyar nyelvfejlődés keretében inkább elvisel egy természetellenes és meglehetősen erőszakolt feltevést, mintsem hogy eme nyelvfejlődési teóriáját feladja. Ez akár akceptálható is volna, ha eközben igyekezne felkutatni azokat a nagyon komoly és erőteljes okokat, amelyek egy ilyen különös és természetellenes nyelvi folyamatot eredményeztek. Ennek az igyekezetnek azonban egyelőre semmi jele nem mutatkozik. Ezért mi most megpróbáljuk kideríteni, hogy miféle lehetett az a masszív nyelvi hatás, amely egy ilyen különös folyamatot elindított a magyar nyelvben. Ahhoz, hogy a p- > f- átalakulás megtörténhessen, a magyar nyelvnek egy olyan idegen nyelvi közegbe kellett kerülnie, amely kifejezetten preferálta az f kezdőhang alkalmazását a szóalkotásban. Mivel a p- > f- hangfejlődés a honfoglalással már biztosan véget ért, ezért kizárhatjuk a honfoglalás utáni nyelvi hatásokat: vagyis kizárhatjuk az indoeurópai nyelvek közül a latin és neolatin, valamint a germán nyelveket, ugyanis ezekkel csak a honfoglalást követően került kapcsolatba a magyar nyelv. A honfoglalást megelőzően nyelvtudományunk szerint három nagy nyelvcsalád gyakorolt számottevő hatást a magyar nyelvre, éspedig időrendben felsorolva a következők: az iráni nyelvek (az óiráni avesztai és óperzsa, a középiráni középperzsa, szkíta és alán, illetve az újiráni újperzsa nyelv), a török nyelvek (itt elsősorban az úgynevezett csuvasos jellegű, ma már ismeretlen török nyelvekről van szó), végül pedig a szláv nyelvek. Mivel azonban nyelvtudományunk szerint a szláv nyelvi hatások a magyarban a IX. századtól, vagyis a honfoglalást közvetlenül megelőző időszakból datálhatók, a szláv befolyást a p > f hangátalakulás vonatkozásában gyakorlatilag kizárhatjuk. Nemcsak azért zárhatjuk ki, mert nagyon kései, s mert a szláv átvételeknél, szláv eredetű szavainknál már nem regisztrálható hasonló hangátalakulás; kizárhatjuk azért is, mert az ős- és ószláv nyelv nem ismerte az f hangot. Sőt, a mai orosz is csak idegen eredetű szavaiban ismeri, akárcsak a finn. Ilyen módon kénytelenek vagyunk időben mélyebbre nyúlni, vagyis a török nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban jó előre hangsúlyozni, hogy a magyar nyelvre gyakorolt honfoglalás előtti török nyelvi hatás jóval gyengébb volt, mint a szláv. Továbbá figyelmet érdemel itt az is, hogy nyelvtudományunk jelenlegi állása szerint a magyar nyelv török korszakának kezdetére feltehetőleg már befejeződött a p- > f- átalakulás, ugyanis egyetlen török eredetű szavunk esetében sem regisztrálható a szóban forgó hangtörvény érvényesülése. S ha még ennél is biztosabb eredményre vágyunk, akkor érdemes megvizsgálnunk a rendelkezésünkre álló török nyelveket a szókezdő f- vonatkozásában, ugyanis e vizsgálat ugyanarra az eredményre vezet, mint az iménti: a török nyelvekben szereplő néhány f hanggal kezdődő szó arab, perzsa vagy egyéb eredetű. Így nem marad más hátra, mint az iráni nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ha a török hatás a magyar nyelvre jelentősen elmaradt a szláv befolyás mögött, akkor iráni hatásról még kevésbé beszélhetünk. Iráni jövevényszavaink száma ugyanis alig néhány tucat, s e kis szám azt jelzi, hogy komolyan vehető iráni nyelvi hatással nem számolhatunk. Ráadásul az iráni jövevényszavak hozzávetőlegesen négyötöde újiráni, ami azt jelenti, hogy az iráni nyelvek relatíve döntő hatást már csak akkor gyakorolhattak volna a magyar nyelvre, amikor a p > f átalakulás már régen lezajlott. Továbbá az iráni jövevényszavaink között szereplő fél tucat f hanggal kezdődő szó mind újiráni vagyis a p > f átalakulást létrehívó nyelvet az iráni nyelvek között is hiába keressük.2 S ezzel ki is fogytunk azokból a nyelvekből, amelyektől egy effajta radikális s ugyanakkor természetellenes nyelvi átalakulást remélhetnénk. Kénytelenek vagyunk tehát feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi ok és hatás nélkül egyszerre csak alapnyelvi szavainak p- kezdőhangját egy számára ismeretlen f- (vagy b-) hangra kezdte felcserélni.3 Vagyis nem marad más hátra, mint azt feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi befolyástól függetlenül, saját belső hangátalakulási törvényszerűségeit követve hajtotta végre a p- > f hangátalakulást. Ám ebben az esetben két komoly nehézség is adódik: a) Miért nem engedelmeskedett hasonló törvényszerűségeknek például az a hanti és manysi nyelv, amellyel nem sokkal korábban az ugor egység korában még azonos volt a magyar nyelv? b) E belső hangátalakulási törvény érvényesülése miért korlátozódott kizárólag az ősmagyar kor kezdetére, s miért tért vissza egy rövid a p- kezdetű szavak radikális felszámolásával jellemezhető kitérő után nyelvünk megint a p- kezdetű szavakra, sőt, p- hanggal kezdődő jövevényszavak változatlan kezdőhangú átvételére? Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a nyelv, amely valamiféle ismeretlen, ám szükségképpen rendkívül erős oknál fogva alapnyelvi p- hangját is f-re cseréli, nem sokkal később nem fogja idegen eredetű, p- hanggal kezdődő jövevényszavainál meghagyni az eredeti kezdőhangot. Ha nyelvtudományunk ezek után is ragaszkodik a p- > f- hangfejlődéshez, mi erre vonatkozólag csak annyit mondhatunk, hogy úgy látszik, nyelvünk ebben a titokzatos és aránylag rövid! időszakában csupán egyet akart, viszont azt mindenáron: megszabadulni a szó eleji p-től, a finnugor múlt ezen árulkodó jelképétől, s ezt minden ok és ésszerű megfontolás ellenére végbe is vitte, hogy aztán nemsokára ugyancsak minden látható ok nélkül visszatérjen a szókezdő p hang alkalmazására.4 Aligha árulunk el titkot, ha bevalljuk, hogy ezt a megokolhatatlan természetellenes nyelvi folyamatot mi teljességgel valószerűtlennek tartjuk.5 Ezzel szemben véleményünk szerint összehasonlíthatatlanul valószínűbb, hogy a pf összefüggés mely vitathatatlanul konstatálható a magyar és a finnugor nyelvek között fordított irányú volt: a finnugor nyelvek a magyar, vagy inkább protomagyar szókezdő f- hangját csak úgy tudták átvenni, ha azt saját hangzókészletük Prokrusztész-ágyába fektették. Így lett a szókezdő f-ből (s emellett gyakran a b-ből is) a finnugor nyelvekben p-. Természetesen egy efféle hangváltozást nem lehet hangfejlődésként értékelni, hiszen a finnugor nyelvek éppen hangtani hiányosságaik miatt nem tudták átvenni a magyar szókezdő f- hangot. A hangváltozásnak ez az iránya annyira nyilvánvaló, hogy fölös számmal rendelkezünk olyan érvekkel, amelyek több oldalról is az általunk javasolt hangváltozási irányt támogatják. 1. A Bárczi Géza által összeállított mássalhangzó-változási táblázat6 szerint az f hang azon kevés hangunk közé tartozik, amely az ősmagyar kortól egészen napjainkig sem szó elején, sem két magánhangzó között, sem magánhangzó előtt, sem mássalhangzó előtt, sem szó végén semmiféle változást nem szenvedett el. Vagyis éppen az f hang az egyik legstabilabb, a hangrendi változásoknak leginkább ellenálló hangunk. Márpedig ez éppen arra vall, hogy az f hangnak igen hosszú előtörténete van a magyar nyelvben, s már réges-régen megállapodott, megtalálta a maga tökéletes, stabil helyét, olyannyira, hogy sem a török, sem a szláv, sem pedig a germán nyelvi hatások nem tudtak előidézni használatában semmilyen változást noha mindezen nyelveknek alapvetően más a viszonya az f hanghoz, mint a magyarnak. Ugyanakkor másik hasonlóképpen stabil hangunk a vizsgált korszakban vagyis az ősmagyar kor kezdetétől fogva a p, amelynek pedig éppen e korszak elején egy szó eleji p- > f- átmenetet kellett volna produkálnia.7 E két hang különös stabilitása nézetünk szerint még több súlyt ad annak a nézetünknek, amely szerint p- > f- hangátalakulás a magyar nyelvben nem volt. Két hasonlóképpen stabil mássalhangzónk van még, a k és az r, vagyis az f-fel és a p-vel együtt négy olyan stabil mássalhangzóval rendelkezik a magyar nyelv, amely kétségtelenül alapnyelvi, s nem kölcsönhangja a magyarnak. stb.. https://docplayer.hu/14745255-Buji-ferenc-a-botlas-kove-avagy-a-p-f-hangatalakulas.html