Kedves Watson, teljes mértkben egyetértek hozzászólásod hozzám címzett részével; a koncertre járást természetesen én is szélesebb értelemben, mintegy gyűjtőfogalomként használtam. Ha egy tanyán élek, és 100 kilométer a legközelebbi koncertterem, akkor is van Bartók-rádió, vagyis végeredményben majdnem ugyanott vagyunk.

A mi esetünk valószínűleg egyedi, pedig talán ennek kellene a tipikusnak lenni. Én is, feleségem is zongoráztunk gyerekkorunkban (nem ennek kapcsán találkoztunk), ;-) és mindhárom gyermekünk tanu(t) zenét. A legérdekesebb a legkisebb, a most 8 éves Anna esete. Ő már a "zongora mellett nőtt fel", ami azt jelenti, hogy egy-másfél évesen odaült, rácsapott a billentyűkre, és borzasztóan élvezte. Később is folyton próbálkozott, és most már sajnálom, hogynem voltam olyan bátor vagy szemfüles, hogy még óvodáskorában elkezdjük a zongoratanulást. Midnegy, ez most megtörtént, és egyszerűen csodálatos megfigyelni, ahogy pár hét vagy hónap után alakul a játéka. Improvizál, hallás után játszik, kíséretet keres, változatokat próbál.

Volt egy nagyon érdekes eset is. A másik szobából hallottam, hogy a feleségem újra elkezd játszani egy évek óta nem próbált Bach-darabot. Kisebb szomorúsággal állapítottam meg, hogy azelőtt jobban ment neki. Nos, ő ekkor lépett be az ajtón, vagyis Anna lányom volt az, aki két hónapos zenetanulás után megpróbálta lapról olvasva lejátszani a tizenöt kétszólamú invenció egyikét.

A legérdekesebb talán az, hogy a zongora máris egy kicsit az önkifejezés eszköze lett nála. Hamar felkapja a vizet, de ilyenkor más nőnemű egyedektől eltérően nem tányért tör, hanem két kézzel eljátszik egy ereszkedő futamot, a végén a záróhangot jól odavágva, mint egy tányért vagy levesestálat.

Bocs, azt hiszem, nagyon elmentem a regényírás felé. De talán tanulságos volt.