Szerencsére nincs egységes elv, egységes, kötelező irányvonal, hogy mit kell vagy szabad vagy lehet szeretni és mit nem.

De hát ennek megvannak az árnyoldalai is: az a szülő, amelyik nem viszi el a ygerekét koncertre, nem tudja neki elmagarázni, hogy mit hallanak éppen és miért, az valami olyntól fosztja meg a gyerekét, mintha nem tanítaná meg olvasni, vagy mittomén, kasztráltatná még gyerekkorában. És ezen már nem lehet változtatni, vagy csak angyon nehezen... visszavonom, nem lehet.

Abban a családban, ahol a szülők olvasni tudása csak a sportoldal nagybetűs címeiig terjed, már nagy eredmény, ha a gyerek elolvas egy folytatásos kalandregényt vagy "romantikus" sz******t. Érdekes azrét, hogy az irodalomban talán van egy egységesebb, elfogadott értékrend; vagy csak én gondolom? Zenében kevésbé, a képzőművészetben alig.

(Magamról, csak hogy teljes legyen a kép: gyerekkoromban zongoráztam, később gitároztam, énekeltem, rock-zenekarban hangos, nem igazán szolíd zenét játszottam, szeretem, de kevéssé ismerem a dzsesszt, odavagyok Bachért és Bartókért, és egészen elérzékenyülök az igazi népzenétől. És ma már persze én is legjobban szeretem a csend hangjait.)