A pálcák hiteltelenítése legelőször Madarassy tanulmányában mondatott ki, s a mai napig is erre alapoznak az eredetiségüket megkérdőjelezők, ezért ennek állításait végigkísérve írom le meglátásaimat, következtetéseimet. 

 

 

Az írásunk fennmaradásának szép példáját láthatjuk azon különbözőségekben, hogy mind a hatan kicsit más betűformákat, össze rovásokat, megoldásokat hoztak onnan hazulról, ahol a rovásbetűkkel tanulták a betűvetést. Ez annak ellenére történt, hogy a hivatalos elvárás ekkor már éppen 8 évszázada a latin betűk használata volt, ugyanis I. István király - az akkor általánosan használt rovásbetűk helyett -, a latin betűkkel való írást tette hivatalossá, de ennek ellenére az egyszerű nép az ősi rovást továbbra is fönntartotta, használta.

Így tehát Kr.u. kb. 1000-től kezdve latin betűkkel írt az idegen földről hozott papság és az értelmiségünk, de a rovásbetűink hagyományozása ezzel párhuzamosan, korosztályról-korosztályra – mintegy búvó patakként -, továbbra is megtörtént a családi ottho nokban, szerte a Kárpát-medencében, s szűkebb hazánkban, itt az Alföldön is.

S mint láthatjuk, a 19. század elején a nép egyszerű fiai még ismerték, s használták nemzetünk ősi írását a rovást.

Szülők, nagyszülők adták át gyermekeiknek, unokáiknak az írás vagy rovás tudását (azonos ér telmű, de különböző formájú szavaink tárháza igazolja bármelyik szóhasználatot, mint az eb-kutya, év-esztendő, juh-birka, ír-ró, írás-rovás).

 

Mai ismereteink szerint legalább 8 ezer éves ez az ősi írásunk.

Fölmerül az emberben a kérdés, hogy ha ez ilyen kitartóan fönnmaradt, akkor miért enyészett el az utóbbi közel kétszáz évben? Ennek a tankötelezettség előírásában látom az okát. 1777-ben jelent meg először az a tanügyi rendelkezés, amely előírta, hogy 6 éves koruktól kezdve járjanak a gyermekek a népiskolákba, sőt büntetés járt a szülőknek, ha nem gondoskodtak erről. Az iskolában nyilván latin betűkkel tanították őket (gimnáziumban kezdetben még latin nyelven is), s így egyre kisebb jelentősége lett az otthoni, ősi betűvetésnek, hiszen a gyermek megtanult írni az iskolában (még ha nem is rovással), a közhivatalok részéről meg úgyis a latin betűs írás volt az elvárás. 

Ősi írásunknak kevés emléke maradt fönn.

 

Beszélnünk kell még Madarassy Lászlóról (akit a Magyar Néprajzi Lexikon is jegyez), aki elmulasztotta a pálcák szövegeinek alapos vizsgálatát, helyette azok körülményeit taglalta bő vebben, amikre aztán építhette a félrevezető megállapításait. Megérthetjük a hozzáállását, ha felidézzük, hogy az 1903-as bizottsági határozatra alapozva, 1925-ben bizalmatlanul fogadta a hírt a halasi rováspálcák előkerüléséről. Becsületére legyen mondva, hogy azért két év múltán elutazott Halasra, hogy szemügyre vegye azokat. Fényképeket is készített róluk, amik - voltak idők -, hogy egyetlen bizonyítékként szerepeltek a létezésükre.

Azonban tudnunk kell, hogy ez a néprajzkutató már a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusaként érkezett Halasra, és ebből következik, hogy őt bizony ,,köthette" a kenyéradó gazdájának, az akadémiai – akkor már – finnugor szellemiségen alapuló elvárása, miszerint „a rovásírás a magyar nép között már régen nem él”. A pálcák hiteltelenségét kimondó tanulmányából is láthattuk, hogy ő ennek jól megfelelt. Szakmai irányultságát az is mutatja, hogy titkára, majd alelnöke annak a Magyar Néprajzi Társaságnak, melyet annak a Hunfalvy Pálnak (született Hunsdorfer Paul) a kezdeményezésére hoztak létre, aki a finnugor elmélet fő kidolgozója volt nálunk. Madarassy fontosnak tartotta kiemelni a pálcákról írt tanulmányában, hogy azt előadta ennek a Társaságnak a felolvasó ülésén. 1934-től a Néprajzi Múzeum igazgatója volt. 

 

 

http://www.leventevezer.extra.hu/halasi.pdf

https://magyarrovas.hu/wp-content/uploads/2019/10/halasi_rovaspalcak.pdf