Istenem, mennyi sorstárs!!
Bár nálunk már aránylag ritka a hisztérikus üvöltés, azért nem unalmas az életünk. Ma reggel drága leánygyermekem a felkelés okozta frusztrációját kiélendő az élő fába is belekötött. Hihetetlen találékonysággal tud beszólni mindenkinek és mindenért. Amikor megkértem, hogy fékezze magát, akkor közölte, hogy neki valami baja van, de nem tudja mi az, és ezért gonoszkodnia kell.
Egyébként én mindig azt mondtam nekik, hogy a hiszti nem egy tragédia, hiszen nekem is vannak időnként rohamaim (pl. tegnap este, amikor fél tizenegykor még vihogtak a másik szobában), de utána érdemes az embernek végiggondolnia, hogy tulajdonképpen miért is történt az egész. Na, nem állítom, hogy azóta minden konfliktus után pszichoterápiás ülést tartunk, de azért időnként sikerül eljutnunk a dolgok gyökeréig.
Amellett, hogy nagyon sajnállak titeket, amikor el kell viselnetek a gyerek őrületét, azért nagyon megértem a kicsiket is. Gondoljátok el, hogy manapság egy gyerek milyen hamar rendelkezik egy felnőtt egójával, annak tapasztalatai és eszközei nélkül. Mindenki partnerként kezeli a gyerekét pici korától kezdve, nincs az, ami nálunk volt, hogy gyereknek hallgass a neve, szinte egyenjogú tagjai a családnak. Így érhető, hogy el is hiszik magukról, hogy ők is tudnak mindent. Közben meg képtelenek egy csomó dologra, nem értik a következményeket és semmi tapasztalatuk konfliktus kezelésben. Őszintén szólva sokszor gondolok rá, hogy ezek a hisztis gyereket a maguk ösztönös módján sokkal elviselhetőbb módon kezelik a problémáikat, mint néhány felnőtt, akik mások hosszú távú alázásában élik ki magukat. Nem gondoljátok?