(No, egyszer már lefagytam. Próbálkozom.)

Vonnegut egyszerűsége sokszor trágárságba torkollik. Lényemből fakad: nem szeretem az ilyet s főként azért nem mert számomra szent, vagyis tiszta a papír és a toll. Orrolok magamara, amikor helytelenül fogalmazok - akárcsak Tolsztoj -, bosszant a saját butaságom.
Most olvasom a Bajnokok Reggelijét s örömöm van benne. Vén "butus". Ám mégis, főként azon gondolkozódtam el, hogy egy interjúban, nem, nem is, egy könyvének az elején azt írta: az írásról nincsenek elméleteim. Miként lehet ez? Az elméleteket az ember előbb v. utóbb alábbadja, letészi mint Arany a lantot? S miért? Rájött a sok butaságra, felesleges erőlködésre?
A küzdelem élteti az embert.
Tedd v. ne tedd, de ne PRÓBÁLD. Azt hagyd meg a kiskutyáknak.
Ama író ki engem tanít szintén azt mondja, hogy az egyszerű mondatokkal igazán remek szépet alkotni. Erre ő maga a csodás példa.
Kérdés: kinek mi az egyszerű.
Linda, nyilatkozz nyugodtan, de légy izmos: tudatlanságodon jobban fognak mulatni mint Karinthyn. Hm. "Így megy ez."
Most mit olvasol tőle?

(Minden jót neked. Már csupán az új évben láthatod betűimet! Vígass!)