Az sem mindegy, mennyi mozgásteret hagynak egy embernek. Mennyire érzi szűkösnek a lehetőségeit. De ami leginkább nem mindegy, hogy az ember belülről hogyan éli át mindezt. Belül mindig érdemes azon dolgozni szerintem, hogyan tágíthatja egy ember adott szűkös lehetőségek között is a maga mozgásterét: lelke szabadságának megőrzése, reménysugarak észrevétele, kiútkeresés, a lelki önazonosság megőrzése, saját értékrend megtartása.

Ebben segíthetnek a napi rítusok: sorra venni, kire számíthat az ember, felírni a jó élményeket emlékeztetőnek, ezeket felnagyítani magunkban. Problémák őszinte átbeszélgetése, közös megoldáskeresés. Hívő embernek közvetlen kapcsolatkeresés Istennel, Isten szólongatása. Reggeli ébredéskor tudatosan átélni valami lelkesítőt: természet szemlélése, jó kávé kortyolgatása, ismerősök, barátok ébresztése telefonhívással, üzenetküldéssel imádkozás.

Mindemellett folyamatosan dolgozni kell magunkban azon is, hogy a külső korlátozás ellen mit is tehetnénk. Tehát nem lehet mindenáron hagyni, hogy a diktatúra napról-napra kisebb mozgásterületre szorítson vissza, ha nem látszik esély, akkor is keresni kell az esélyt, mert ha nem keressük, még a megtalálhatót sem vesszük észre... jó, ha hinni tudunk benne, hogy esély márpedig mindig volt és mindig is lesz:))))