Köszönöm dauerni és Valérió sorait.

Valóban, kicsit outsider vagyok én itt.
Igen én az Illésen meg a Beatlesen nőttem föl, és nem "értelmiségi" családban,
jóval idősebb testvéreim a "Nagy Generáció" tagjai voltak.
Tudom is, hogy "bunkó" vagyok még a továbbiakhoz - amilyen irányba kéne haladnom,
de szociográfiai tanulmányt lehetne írni arról, hogy az átlagember
mikor és milyen zenét hallgat, milyen a zenei ízlése, van-e egyáltalán.
Amit Valérió írt a kortársakról és a sznobizmusról az telitalálat.
Namost dauerninek mondom, hogy inkább erre a sznobizmusra kéne gondolnia,
Glasst én azért szeretem, mert tettszik. Nem sznobizmusból. Technokrata és
munkás közösségben élek és dolgozom, fütyülnek arra kinek mi tettszik, meg általában a muzsikára
(sajnos!!!), rajtatok kívül nem is beszéltem senkivel Glassról még.
Ja, mondjuk az lehet sznobizmus, hogy itt előhozakodtam vele. De valóban:
Glass populáris. De nem baj. Azért populáris, mert például tettszik nekem.
(Nyilvánvaló nem keverendő a "pop-zene" fogalmával a dolog).

És mindenféleképpen érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy emberöltőkkel
ezelőtt a világ kultúrájában milyen szerepe volt a ma klasszikus, akkor viszont
"kortárs"(?) zenének. Szerintem a XX. század jazz, blues, és a szubkultúrális
mozgalmakhoz kötődő (rock, beat, és punk(!)), zenei "alkotások" nem hiszem,
hogy a korabeli nóták, csujjogatók, talpalávaló tánczenék, vagy akár nép- vagy
mozgalmi dalok funkcióját töltik be. És vannak dalok is, és a dalokhoz kötődő irodalom
- Dylan, Cohen, Viszockij... - (na, a sznob apunk - mondja tán(?) dauerni), és voltak régen is.
Ezek a dalok mitől könnyűek, és a régiek mitől komolyak? Miért könnyebb a Végig az őrtorony mentén
vagy a tán frázisként ható, de mégis leírom Blowing in the wind,
mint a (szenségtörés?!) pisztránguszikálás halkan.

Egyébként dauerninek tökéletesen igaza van. Sokkal nagyobb értékek felé kéne tartanom.
Tudom, hogy nagyobb értékek. De a gyökerek és maga ez élet nem ad elég időt és lehetőséget.
Egy zeneműnek időt kell szentelni, mint egy könyvnek, mint egy versnek, le kell ülni és meg kell
hallgatni. Megadni ugyanazt a tiszteletet a zeneszerzőnek, mint az írónak.
Én az autómban mindig a Bartókot hallgatom, mert a többi adó halgathatatlan.