Kedves 42?

Úgy értettem, hogy Mérő László Észjárások című könyve teli van hibával. Egyesekre ugyan rá lehet fogni, hogy csupán sajtóhiba, de a többségük inkább úgy keletkezhetett (tippem szerint), hogy a pontatlan megfogalmazás átcsapott tévességbe. Akadnak aztán olyan hibák is, ahol a saját véleményét feltehetően hitelesen és pontosan írja le, csak éppen téved.
Természetesen bármely könyvben akadhatnak hibák, ám amikor a gondolkodás maga kerül terítékre, minden hiba sokkal súlyosabban esik a latba. Ezért is találtam felettébb bosszantónak a hibák nagy számát. (Nem sok vígasz, hogy az utóbbi években már a komoly szakkönyvek minden oldalára is jut hiba, akár több is.)
Sajnos most nincs nálam a könyv (alighanem kölcsönadtam), ezért idézetekkel nem szolgálhatok.

Más. A pszichológusokat az én időmben még a BTK-n képezték - valószínűleg most is. Ez nem csak azt eredményezte, hogy a TTK-soktól meglehetős elszigeteltségben képezték őket, de a tantervük is ennek megfelelően volt kialakítva. A természettudományból csak bizonyos elemi statisztikai módszereket, valamint kevéske pszichofizikát és biokémiai impressziókat kaptak. Az emberi pszichikum vizsgálatát nem a fizikai-biokémiai-evolúciós alapra építették föl, és tulajdonképpen csak egy kulturális jelenségként kezelték. Habár az igaz, hogy az ember lényegében kulturális-civilizációs termék, de ha a megértésében túl szeretnénk jutni egy bizonyos szinten, akkor nem lehet mellőzni az anyagi alapjainak megfelelő vizsgálatát. (Ahogyan pl. a kémia is akkortól lett modern természettudománnyá, hogy az atom- és molekulafizika révén stabil alapokra tett szert.) A pszichológiának nem valamiféle emberre vonatkozó "filozófiának" kellene lennie, hanem egy olyan kísérletező tudománynak, amely pontosan számba veszi az ember (elsősorban az emberi agy) felépítését, működését és általánosabb viselkedését. Természetesen egyetlen pszichológus számára sincs megtiltva mondjuk a neurobiológia tanulmányozása, csak éppen az egyetemen ehhez nem kap elegendő segítséget! Így aztán az a faramuci helyzet áll elő, hogy aki mondjuk egy agyi elektronikai implantátum lehetséges pszichikai következményeit szeretné vizsgálni, pszichológustól nem sok segítséget kaphat hozzá. (Tisztelet a kivételnek.) Azt is mondhatnám, hogy az implantátum készítője spanyolviaszként kénytelen lesz fölfedezni egy sor olyan effektust, amelyet a pszichológiában már régen fölfedeztek, csak éppen a két tudomány képviselője nem tudott idejében szót érteni egymással.

Írod:
"úgy tudom, bizonyos eredmények nagyon aláásni látszanak a "kauzális világképet"."
Attól függ, hogy pontosan mit értünk kauzalitáson. Ha azt értjük, hogy minden eseménynek van oka, akkor ez szerintem érvényes és nincs ellentmondásban azzal, hogy tiszta algoritmikus módszerekkel esetleg (sőt valószínűleg) nem minden írható le. A félreértést az szokta okozni, hogy kauzalitáson sokan nemcsak azt értik, hogy "mindennek van oka", hanem hogy "egy egyedüli oka van". Vagyis hogy van valami olyasmije, amiből már önmagában következik a dolog. Ennek problémás mivoltát már Arisztotelésznél is észrevehetjük. Arisztotelészt nagyon érdekelte a létezés problémája, és sok zseniális meglátása volt vele kapcsolatban. Egy helyen a létezés legeredetibb, legősibb formáját keresve, nagyjából a következő gondolatmenettel állt elő:
1.) Ha a világ tökéletes nyugalomban lenne, akkor annak örökre abban a tökéletes nyugalomban kellene maradnia, hiszen soha semmi sem változna meg, tehát nem jöhetne létre a helyzet változása sem.
2.) Tudjuk viszont, hogy a körülöttünk lévő világ változik.
3.) Minthogy a tökéletesen nyugvó világból nem jöhet létre a mozgó világ (lásd 1.)-et), valamilyen mozgásnak mindig szükségképpen lennie kellett.
4.) Semmilyen más dologról nem tudjuk bizonyítani ilyen alaposan, hogy öröktől fogva létezik.
5.) Vagyis a létezés legeredetibb, leglényegibb formája csak valami olyasmi lehet, ami mozgás.

Arisztotelész szerint tehát a nyugalomból nem fakadhat mozgás, és ami bekövetkezett, az szükségszerűen következett be. Ökölszabályként mindkét megállapítás helyes, a maga korában rendkívül előremutató, és manapság is nagyon megfontolandó. Mindazonáltal mégsem teljesen igaz, hogy az ok szükségképpen maga után vonná az okozatot, ugyanis az okozat bekövetkezéséhez pl. időre is szükség van. (Ez egy olyan momentum, amit az arisztotelészi logika elhanyagol.) Vagyis ha az ok elő is állt, az okozat bekövetkezése még tetszőlegesen hosszú ideig elnyúlhat. Ezért a bekövetkezése sem szükségszerű. Vagyis, miután már teljesült az összes szükséges feltétel (vagyis az "ok"), az okozat még akkor is elmaradhat. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az "ok" nem egyedüli meghatározója (azaz okozója) az okozatnak, hanem van még valami más is, ami számunkra idő formájában jelenik meg. Ezért még a logikai állítások sem feltétlenül igazak, vagy hamisak, mert lehetnek eldöntetlenek / eldönthetetlenek is. Az az ismeretlen faktor, ami az időt is generálja, egyúttal kétségessé teszi azt a várakozásunkat is, hogy egy bizonyos oknak csak egyféle következménye lehet. Úgy tűnik tehát, hogy az események sodrában vannak olyan elágazások, amelyekben csak valószínűségekkel operálhatunk. Az idő létezése ellentmond az okozat szükségszerű bekövetkezésének, és annak is, hogy 1 okból csak 1 féle okozat fakadhat. (Az idő lényegét sokan az irreverzibilis jelenségekkel hozzák összefüggésbe, és valószínűleg van is benne igazság.)
Újra visszatérve a kérdésedre, a világ szerintem kauzális, mert szerintem minden eseménynek van oka, de ez még nem jelenti azt, hogy egy kiinduló helyzetből csak egyféle kimenetel lehetséges, sem azt, hogy a lehetséges kimenetelek közül bármelyik is feltétlenül megvalósul.