Sziasztok! 

Tegnap csak sírtam, sírtam és sírtam. Anyumnak a tüdőtumor és az agyi áttétek mellett mellékvese áttétje is van, és a mellkas ct pedig még borzalmasabb dolgokat mutatott mint ami az agyában van. Beszűri a mellhártyát, nyomja a véna cava superiort, és a szívburokban is folyadék van. A doki beszélt velem ismét, és azt mondta anyu hamarosan elmegy, mert életveszélyes az állapota a mellkasi folyamatok miatt. Kap egy kis antikoagulánst, mert a széteső daganat miatt embólia veszély is fennáll, de persze nem kaphat sokat, mert a daganat vérzékeny, így patt helyzet van. Anyu aláírta, hogy nem kér onkológiai konzíliumot, sem onkológiai ellátást. Már a mannisol infúziót is le akarja állíttatni, mert úgy érzi ennyi elég volt. 

Hogyan fajulhatott idáig a helyzet ilyen észrevétlenül?! Marcangol a bűntudat, hogyan nem vettem észre. Napi 1,5-2 órákat beszéltünk minden nap. Rendszeresen látogattam, és két hónappal ezelőttig soha, semmi erőteljes panasz nem utalt arra, hogy gyakorlatilag megeszi a rák. Pedig a legutolsó pattanásáról is mindíg beszámolt nekem. Egyedül a feje fájt, de az egy sima algopyrinnel megoldódott. És miközben a dög emészti most sincs semmilyen fájdalma. Állítólag a homloklebenyben levő daganat nyomhatja el a fájdalomérzetét vagy ilyesmi. Persze ez ha mondhatjuk " szerencse", mert legalább a fájdalom nem gyötri, de még egy korty víz is kijön belőle. Néha pár korty leveslé lemegy és benntmarad, de ennyi és ez is ritka. Kíván dolgokat amit viszek is, de aztán öklendezik tőle, vagy már meg sem kóstolja. Azt mondja, hogy mindennek rossz szagát érzi. 

Sajnálom őt, és azt, hogy nem segítettem időben, de semmi nem utalt ilyen borzalomra, amíg el nem esett.

Ma viccet mesélt az udvaron betegtársaknak meg nekem, és a gondolkodása ép és racionális. Ugyanakkor a beszéde elmosott, és félek, ha a mannisolt leállíttatja ez is elvész. 

Szeretem az Anyukámat 😪

Most úgy néz ki, hogy a csendes elmúlás már nem biztos, mert akutan bármikor felléphet egy krízishelyzet, amitől örökre megpihen. A doki szerint ez az utóbbi lenne a leghumanusabb neki, és értem is, hogy miért. Az én lelkemnek sajnos egyik opció sem fájdalommentesebb,csak próbálom elfogadni. 

Minden nap leviszem tolókocsival sétálni, sokat beszélgetünk, símogatom, és puszilgatom, és azt gondolom mindíg van még egy nap. Így könnyebb elviselni. Holnap is lesz még egy napunk. Érzem...