Szia Nemkelltabu!

 

Szeretném, ha ezt elolvasnád, odaát írtam, az összeesküvős topikban:

 

 

Párizs utcáin élt egykor, talán nem is olyan régen, egy koldus. A feledés homályába tűnt, ki volt ő egykor.  Nem kérdezték az életéről, nem volt, aki törődjön vele. Egy koldussal több, vagy kevesebb, mind csak hordalék, felesleges púp és teher, bűzlő szemét a hivalkodó fényes utcán. A koldus talán nem tehetett róla, hogy koldus, talán igen. Nem tudhatjuk, mert nem kérdezte őt senki sem. Talán annyiban is maradt volna az élete, és végképp elsüllyedt volna ezzel a múlandó világgal, ha egy angyal az égből nem másként rendezi egy szépíró sorsát. A szépíró szomorú volt és magányos. Túlságosan érzékeny és sértődős. Magányosan rótta aznap is az esti utcát. Az utca illata, fényei, a sarki pékség illata, minden a lelkébe ivódott. Író volt, nem tehetett róla, hogy ilyennek született. A fejében megiramodtak a mondatok, a készülő regénye sorai, észre sem vette a járdán botorkáló koldust, hanem csak szórakozottan fellökte. Miközben a koldus elnyűtt, bűzös kabátját nézte, fázó kezét a piszkos tenyerébe tette, megrezzent a lelkében egy ének. Már nem a koldust látta, hanem a csodát, ami ha nyakába szakadna ennek a lecsúszott embernek, mindent megváltoztatna. Beszélgetni kezdett a koldussal. Miből él és hogyan adakoznak az emberek. Az író képzelete szüntelen csak elkalandozott, újból és újból meg kellett erőltetnie magát, hogy visszataláljon a járdaszélre, és annak lássa a koldust, akivé az utca bűze tette. Miközben a koldus beszélt, az író is megjárta a maga vándorútját. Szentet, gyilkost, mindent egyszerre látott a koldusban, valójában sohasem tudta meg ki lehetett. Csak azon az estén találkoztak. Az író nem akart pénzt adni a koldusnak, és nem egyszeri vacsorára gondolt, valami életre szólót szánt neki. A jegyzetfüzetéből kitépett egy lapot. Valamit ráírt, és sebtében távozott. A könyvén járt az esze, nem a kolduson. 

Teltek az évek. 

Az íróért egy nap fekete autóval jöttek. Azt hitte, elhurcolják. A legutóbbi regénye túlságosan népszerű lett, és abban mindent leleplezett. Leírta, hogy a vírus mesterséges, az oltás káros, és csak az segíthet, ha az emberek felébrednek. 

A fekete autó egy kastélyba vitte. Ódon kastély volt, újraaranyozva. A háttérhatalom egy embere élt benne. Nem lakott a kastélyban más, csak ő és az édesapja. Felismerte az édesapát. A koldus volt az. 

A háttérhatalom embere megszorította az író kezét, ahogy egykor az író a koldusét szorongatta. 

- Apám minden elmesélt önről, amikor a legújabb könyve megjelent. Apámat Ön egyetlen sorával meg tudta menteni egykor. 

Emlékszik még mit írt a papírra, azon a párizsi éjszakán?

- Halványan, de emlékszem. Annyit írtam: "Az én apám". Arra gondoltam, ha az emberek meglátnák benne az apát, talán segítenének rajta. 

- Nem egészen így történt. Apám amikor elolvasta az Ön sorait, felkeresett engem. Azóta velem él. A könyve pedig meggyőzött arról, hogy változtassak az életem. Kérem engedje meg, hogy bemutatkozzam: Julius Andan vagyok.